Szeretet Nagykövetei

Nyáron szeretek a forró vonat előterében leülni, ahol senkivel nem kell az ülésen osztozni, és nyugodtan tudok olvasgatni hazafele. Egy nyári délutánon ez a hely már foglalt volt, egy férfi ült a lehajtható ülésen, mellette egy kopott kerekesszék, benne egy üveg kóla. A férfi vörös arca gyűrött, mélyen barázdált, vizenyős tekintete olyan, mint egy masszív alkoholistáé. Amikor ránéztem, alig forgó nyelvvel üdvözölt, ám én nem ültem mellé, hanem bent kerestem helyet. Szívbemarkoló látványt nyújtott, leszálláskor rajta felejtettem a szememet, és szívemben megszületett a sajnálat, mely álszent módon kimondatta velem:

– Isten áldja, és ne igyon jóember!

– Nem vagyok részeg, én beteg vagyok, nem ittam – szólt hozzám a megalázott ember, és én azonnal éreztem, hogy igazat mond. Szégyelltem magam az előítéletem miatt, és igyekeztem elfelejteni őt, de sokáig magam előtt láttam kékeszöld szemeit, ami nem volt homályos tekintet, inkább egy megviselt élet volt benne.

Ma ismét ő várt felszálláskor, ült az egyik ülésen, mellette a kopott kerekesszék, egy zsáktáska a földön, és a kólásüveg. Valami mégis más volt:

– Bocsánatot szeretnék kérni magától – álltam meg előtte, és jegyet váltottam a kocsiban, majd két igeújságot hoztam neki, és ismét elrebegtem a bocsánatkérésemet, amiért részegnek néztem, melyet az előítéletem mondatott ki velem. Szabadkozásomnak alig érthető mondatözöne vetett véget, és kibontakozott előttem János élete.

A negyvenöt éves ember elmondta, hogy alkoholista volt, aki már 16 éves kora óta ivott, és csavargott. Mindene volt az alkohol, és most beteg, mert elitta az agyát, és a beszédközpontja súlyosan károsodott. A nyelve valóban nehezen forog, és beszéde olyan, mint egy részegé. 9 év óta kerekesszékben tudja csak az életét élni.

Elmesélte, hogy milyen könnyen sodródott bele az alkoholizmus örvényébe, ami egyszerűen beszippantotta őt. Remegett az alkoholért, a szenvedélybetegség elhatalmasodásával megivott bármit: nem csak sört, kannás bort, de fagyállót, arcszeszt, gyakran parfümmel is keverve, hogy hatásosabb legyen. Delíriumos állapotaiban az alkohol utáni emésztő vágy sokszor a földre rántotta, és kúszott, vonszolta testét. Ilyenkor őt részegnek hitték, gyakran röhögtek rajta, és hagyták vonaglani a padlón, a fagyos úton, mondván, hogy a hidegben majd kijózanodik. Gyakran vonszolta be magát csavargóként lépcsőházakba, és csak egy érdekelte, hogy a kabátjában a borsüveg bent legyen.

Az alkohol utáni sóvárgó delíriumban komoly halálfélelmekkel küszködött, elaludni sem mert, attól félt, hogy nem ébred fel, szó szerint majd meghalt az alkoholért. Ilyenkor remegő testében a menekülő lélek kiáltását hallotta: „Istenem, ha létezel, fogadj be engem az örök hazába, bocsásd meg bűneimet, megbántam azokat.” – olyan eldobottnak érezte magát, nem fordulhatott máshoz, csak Istenhez.

Ilyenkor elveszítette minden realitásérzékét, és az alkohol utáni sóvárgása ingerlékennyé tette, gyakran provokálható is volt, egy alkalommal fizikai tettlegességre is sor került egy parkolóban, melynek következtében bűncselekménnyel vádolták, és közfeladatot ellátó hivatalos személy elleni erőszakért fegyházbüntetésre ítélték, majd bebörtönözték. Ott azonban szembesültek vele, hogy nagyon súlyos alkoholbeteg, de mivel nem vihették ki rehabilitációs kezelésre, ezért a fegyház kényszergyógykezelésébe vonták, és ő 2014. május 7-e óta egyetlen korty alkoholt nem fogyasztott, és nem is cigarettázott.

Másfél éves elvonókúrán vett részt, és csillogó szemével hadonászó mozdulatait abbahagyva az égre emelt kezeivel, alig érthető beszédével hálát mondott Istennek, aki őt így mentette meg.

– Akkor néztem körül a világban, hogy milyen szépek a fák, a természet, ez a világ, és én ebből semmit nem láttam, mert mindig részeg voltam, csak a sötétség volt, a félelem. Végre láttam, és hálás voltam Istennek, hogy megmentett, és újra látok!

Beszélgetés közben nagyon hevesen gesztikulált, darabos mozdulataival időnként a vállamnak ütköztek a heves karlendítései, ami eleinte engem is zavart, de ő felismerte a helyzetet, és szabadkozni kezdett.

– Elnézést kérek, ez a hadonászás az alkohol maradványa, ez visszamaradt, egy rossz szokás, már az orvosom is mondta, hogy szokjak le róla, de valahogy belém égett, olyan sokáig ittam.

Elmondta, hogy egykori ivócimborái többségét már sírba vitte az alkohol, és ha nem ültetik le, már ő sem élne. Furcsa hálaadás volt ez, és az ima sajátos formája, egészen megrendítő volt mellette ülve hallani ezt.

– Azóta imádkozott, János? – kérdeztem félve, mert az Istenkérdés sarkalatos pontja egy beszélgetésnek, itt véget is érhet, ha idő előtti a kérdésem. Most nem volt az, csak úgy dőlt belőle az akadozó szóáradat.

– 19 éves voltam, amikor Kaposszerdahelyen egy plébános két másik fiúval együtt befogadott, én 8 hónapig voltam nála, ott kaptam munkát is, ő tanítgatott bennünket, reggelente a misén ott voltunk, izé…

– Ministráltak? – segítettem ki.

– Igen, és a plébánia könyvtárában volt sok könyv, ott olvasgattam. A plébános tanítgatni akart, én ellátásért dolgoztam, de ott is csábított az ördög, a szomszéd sráctól elfogadtam sört, a dobozát eldugtam a szobámban, de lebuktam, az atya megtalálta, és kiabált velem, de igaza volt, bárcsak még jobban kiabált volna, hogy ne ittam volna! Török Marcell atya, ez volt a neve, már meghalt, a másik két fiúból pap lett, a fiatalabbiknak Krisztián volt a neve, nem tudom hol lehetnek. Fiatalok voltunk, buták, tapasztalatlanok. – Olyan maga, mintha az Apám lenne – mondtam az atyának. Ő azt mondta, hogy az apám, és az anyám is.

– Mi most az életcélja, János? – néztem kíváncsian a szemébe.

– Most csak lennék újra 19 éves, az atyánál lenni, az lenne az életcélom, hogy pap legyek! – válaszolta őszintén, lesütött szemekkel.

– 2015 októberében szabadultam, és a pártfogóm a hajléktalanszállón segített lakhatáshoz, most Kiskunfélegyházán élek a szállón, de 29 évig Kaposváron éltem, ezért visszajárok, de a régieket kerülöm, akik még vannak. Sokszor, ha bemegyek egy boltba, nagyon megaláznak, mert ha elkezdek beszélni, azt hiszik, hogy részeg vagyok. Akkor hiába mondom el, hogy nem vagyok részeg, nem hiszik el. Ilyenkor az az ideg, ami bennem van, majd szétfeszít, hogy nem hiszik el, de én tudom, hogy igaz.

A kezei dühösen ökölbe szorulnak, és én látom magam előtt a pénztárnál egymásra nevető, hezitáló eladókat, akik lerészegezik Jánost, éppen úgy, ahogy én is a legelső alkalommal. Lerészegeztem, pedig a tekintetében láttam mást is, de akkor nem bírtam az előítéleteimen túllátni. Végül mégis bennem, az igaztalan vádlóban maradt meg a szégyen. Jézus szavai jutottak eszembe: „Amilyen mértékkel mértek, nektek is olyannal mérnek majd.” Már akkor, amikor leszálláskor mondta, hogy beteg, és nem részeg, én már akkor tudtam, hogy igazat mond. Örültem, hogy most bocsánatot kérhettem tőle.

– Nézze, én elittam az eszemet, gyógyszert szedek, enélkül nem is tudnék gondolkodni – majd a zsebébe nyúl, és mutatja a levél Cavington-t, és derűsen rám nevet: – Látja, ez a második agyam, szoktam mondani az orvosomnak.

Vele nevetek, és szemeiben felfedezem a ragyogást. Az emberi roncsban meglátom a hallhatatlan lelket. Itt az idő, vészesen közeledek az állomáshoz, már láttam az úticélom állomásépületét, és még ezernyi kérdésem lett volna, de sebtiben a noteszlapra körmöltem egy életmentő üzenetet az alábbi szöveggel:

János!
A szívét nem itta el, az ragyog, és én ezt a ragyogást magammal viszem!
Viktória.

– El tudja olvasni? – kérdeztem, miközben a táskáimat sietve összenyaláboltam.

Mosolya volt a válasz, és a bűnei nyomát hordozó barázdált arcból kiragyogó tekintete. A vonatból szinte úgy zuhantam le. Hátrafordulva integettem, és bekiabáltam az induló vonat csukódó ajtaján:

– Jövő kedden, újra ezen a vonaton leszek – és bukdácsoltam a salakos peronon.

– Kedden, ugyanebben az időben? – kérdezte, de akadozó beszédét a vonatfütty éppen elnyelte.