Szeretet Nagykövetei

Halkan lépek a folyosó közepén résnyire nyitott ajtó hívogató félhomályába. Pirkad még, és szürke felhőhegyek mögött a csillagokkal küzdve pislákol még a nap. A szobából kiszűrődik a kis olvasólámpa fénye, így gondolom, hogy kedves lakója már ébren van, és ha olvas, akkor jól is van. Bekukkantok halk kopogás után, mert „lehet”-re megyek csak be. Hang nem szólt, gondoltam mégis bemegyek, mert talán még nem tette be a hallókészüléket, és nem hallotta a halk kopogást. A lámpa égett, láttam az asszonyt az ágyban, könyvvel a kezében, de lehunyt szemmel  pihent, talán elszundított, vagy ismét belealélt a testét gyötrő halálos kór fájdalmába. Évek óta csepüli testét a betegség, de nem tudja legyőzni, ebből is látszik, hogy a lélek élteti a testet, s az ő lelke tele van gyógyító hálával, és végtelen szemlélődő szeretettel. Talán azért nem tud e betegség felülkerekedni testében, mert a lélek csodálatos utazásai során rendszerint elhagyja a betegséggel viaskodó testet. Olvas. Fejében a nagy könyvtár katalógusa élénk, nem tudok olyat kérdezni tőle, amire ő ne tudná a feleletet. Hetenként cserélődnek a könyvek a kis szekrénykéjén. Amiket már elolvasott, felkerülnek a polcra. Ebből az arányból szavak, kérdések nélkül is meg tudom ítélni, mennyire szenvedett. Ha több a szekrénykén a könyv, akkor tudom, hogy nehéz küzdelmei lehettek a fájdalom ostrománál, és az alvás morfiumával élt többet. Nem tudtam, hogy alszik-e, vagy csak pihen, kezét érintettem, s olyan jó volt meleg bőrét érezni, olyan jó volt látni, hogy még itt van. Szemeit azonnal kinyitotta, s néhány pillanatig csak némán néztünk egymásra, amíg ágya mellett leguggoltam, a járókeretére támaszkodva. Arca fehérségét most örömmel terítette be a felismerés. Sok múlik a beszélgetések kezdő hangján. Olyan fontos ez, mint a zeneművek nyitánya, melynek szépen összedolgozottnak kell lennie, hiszen bármilyen mélységeket, és magasságokat is korbácsoljanak fel a hangok a zeneműben, a végén a nyitány dallamához kell ismét visszatérnie. Gyakran ezért nem tudom beosztani jól az időmet, s elmarad az ebéd, vagy miegymás, mert nem léphetek ki a megkezdett beszélgetésből úgy, hogy fel ne hangozzék a fináléban újra a nyitány akkordja. Ezért én soha nem kezdek úgy egy beszélgetést, hogy Mint tetszik lenni? Hogy van? Pláne egy ilyen sok fájdalommal küzdő embertől nem kérdezek ilyet. De mert ismerem a lélek testből való kiemelkedésének erejét, ezért inkább segítek a testből kilépni, hogy ne gyalázza örökké a fájdalom. Mennyi üres hangicsálás vesz körül bennünket, amikor ilyen félmondatokat mondunk, és ezekben elmaradnak a valódi találkozások, mert azzá csak a lelkek találkozásai lehetnek. Örömként visszatükröződni a másik ember tekintetében: ez a találkozás. Nem csak a másik emberrel, de önmagunkkal, és Istennel is, akiből ez az öröm forrásozik. Jó ilyenkor merni a hallhatásban maradni, mert ebben születik meg az első metrum, formálódik a csendből az első dallam, s közben felhangolja lelkeinket a jó beszélgetésre, és a valódi szeretetre. Az ölében tartott könyvre sandítok, s dalolni kezdem a nyitányt.

– Merre barangolt, Rózsika néni, hogy így elálmosodott?

Erőlködve, a könyökére nehezedve feljebb tolja magát, s párnájának támasztja fejét.

– Egy esernyőt kergettem én is – mosolyog cinkosan, mert látta, hogy a könyvet beazonosítottam, éppen egy hete emeltem a polcról le, s szívemben örültem, hogy ez biztosan jó lesz. – Nagyon jó volt újra olvasni a Szent Péter esernyőjét, már régen volt a kezemben. De szívesen olvasok újra könyveket.

– Ezzel én is így vagyok, tudja, megfigyeltem, hogy később újra olvasva ugyanazt, mégis más lesz bennünk a benyomás, és ebből értjük meg azt, hogy mennyit változik a felfogásunk, nézőpontunk. Meg aztán sok múlik a kedélyünkön is, ami gyakran meghatározza a könyvválasztásunkat.

Sajnos ez nem csak a könyvekre áll, mert romlott kedélyű ember hajlamosabb a bűnre, tunyaságra, és az elkeseredésre is. Utóbbit magamon is gyakran megtapasztalom. Rózsika néni azonban más. Bár fájdalomküszöbe magas, mégis úgy bánik a gyötrelmekkel, mint egy kéretlenül rádobott köntössel. Lelke felemelkedik, s e nehéz köntös egyszerűen lecsúszik róla, s ő átlép fölötte, és száguld egy szépre nyitott látással ebben a világban, nekünk láthatatlant is észre véve. Most többszöri próbálkozásra felült, s előttem ragyogott önzetlen kedvességével. Nem látok mást belőle, csak a szemeiben tündöklő örömet, ami a szürke pirkadatnak sugarakat kölcsönzött. Ilyenkor némán figyelem, mosolygok rá, és mintha hallanám a lelkében kalimpáló metronómot, mely beül ütemesen sürgeti a megszülető szót, keresi a megfelelő katalógus-cédulát lelke nagy könyvtárának nyitásához.

– Olyan érdekes világokban jártam, az az útikönyv szép volt. Különleges növények, egzotikus virágok vannak benne, nem is tudom mindet elképzelni, mint például a gránátalma. Az milyen lehet? Sosem láttam, de kíváncsi lennék rá.

Kíváncsiságának megfogalmazása közben bennem már megszületett a készület, és tudtam, hogy el fogom neki vinni a gránátalmát. Olyan izgalmas, és jó készület volt ez, s amikor a következő reggelen kis dobozkával beléptem hozzá, ő éppen a reggelijét csipegette, már régóta a szobájában étkezik, mert ereje csak a mosdóig viszi csak el.

– Jó étvágyat Rózsi néni! – bíztatom az evésre, s közben a dobozba zárt bíborszínű magokat eléteszem. – Nos, itt van a híres gránátalma, ezt meg kell kóstolnia.

– Nohát, ilyen? Ezek a magok. Ennyi sok van egyben? – kukkant bele a dobozba, miközben kanalazom a poharába a kóstolnivalót.

– Sok helyen olvastam, hogy 613 mag van benne, éppen annyi, ahány törvénye volt Mózesnek, úgyhogy édenkerti növény lehetett, azért is tartják ekkora becsben ott, a Távol-Keleten.

– Hát, ez olyan kesernyés, savanykás, én meg azt hittem, hogy mézédes lesz, ahogy írtak róla. De most legalább tudom, hogy milyen a gránátalma… – nevetett tréfásan, érzékeltetve azt, hogy értékeli az apróságot.

– Lehet, hogy a Mennyországban is ilyen különleges növények gyümölcsök lesznek, és a színek is olyanok lesznek, melyhez foghatót itt a földön nem láthatunk, még az egzotikus tájakon sem.

– Pedig tudja mennyi gyönyörűség van itt a földön, én minden szépnek úgy tudtam mindig örülni. Gyerekként is a szabadban mindjárt azt néztem, hogy miből tudnék valamit faragni, alkotni, ami szemre szép, és vonzott, hogy csináljak vele valamit. Ilyen játékaim voltak, mindig magam farigcsáltam a bugylibicskámmal. De itt is, amíg ki tudtam menni délutánonként a kis kertbe – mutat az ablak felé lelkesen – én ott csak figyeltem. Jöttek azok a szép, neonkék mintát hátukon viselő gyíkok, ott sündörügtek a kövön, a falra is felszaladtak, vagy csak némán napoztak, én meg gyönyörködtem bennük. Aztán jött a sikló, és az elkapta, megette a gyíkokat, ez egy csoda volt, hogy láttam az életet, pedig mozdulatlanul ültem ott. De a legszebb az volt – melegedett bele e különleges, színes természetrajzba – amikor egy nyáron át minden nap jött egy kis barázdabillegető, s az egész közel repült hozzám, és ott képzelje, lefeküdt a földre, és úgy nyújtózkodott, kiterült, forgolódott, szinte úgy napozott ott, mint egy hölgy. Én meg elbűvölve néztem, mert sosem láttam még így madarat kiterülni. Azt tudtam, hogy lépeget, ugrál, fötör, de hogy így önfeledten elnyújtozzék a földön, ez gyönyörű volt. Minden nap megjött ez a kis billegető. De ha egy valaki is jött, és ott volt mellettem, akkor már nem mert odajönni. Istenem! Hogyan lehet ilyen barátságot kötni egy kis madárkával. Figyeltem, és megismertem a tulajdonságait, szokásait, már-már előre tudtam, hogy merre fog mozdulni a kis teste. Egész nyáron élveztem a társaságát, majd egyszer elhozta a kis fiókáit bemutatni, négy kis csöppséget. Olyan boldoggá teszi a lelkemet ha erre így visszaemlékezem! Ott volt a fészke a felső terasz villanykörtéje fölött, s egyszer láttam, hogy a János, a gondnok ott sepregeti a falat, akkor úgy összerezzentem, nehogy leverje a fészket, de volt hozzá felfogása, hogy észrevegye, mondtam is neki, hogy figyeljen a fészekre.

Miközben Rózsika néni mesélt, egyre mesélt a billegetőről, s sajgó teste is billegett jobbra-balra, ahogy tündöklő mosolyával ezt a szép képet elém festette. Maga elé vetítette az elmúlt nyarak találkozásait egy kismadárral. Rám ragadt ez az önfeledt boldogság, amit az emlékező magából képekkel elővarázsolt. Mint egy körtánc, amibe belerántott az ő határtalan öröme, s eközben megszűnt az idő, a tér, s lelkéből átáradt az én lelkembe is, s kiemelt bennünket, vagyis inkább beemelt minket a boldogságba, ami nem mi voltunk. Nem is éreztem a lábaim macskásodását, mert a testemet nekem is elhagyta a lelkem, hogy ezzel az asszonnyal Istenben szemléljem az értelmet. A teremtett világból ugyanis az ész használatával fel lehet ismerni az Istent. Misztikus utazásunk nyitányának ismerős akkordjai csendültek fel ismét, s a beálló, mosolyban ragadt csendben újra a metronóm ütemeire ébredtem. Ebben az eszmélkedésben sok mindent megértettem.

Évek óta figyelem, hogy a felborult időjárásban a fák egyre később hullatják le a lombjukat. Hiába van már lassan december, az almafák levelei zölden fent vannak, mert a fák az Istenben adott rendben maradnak, mindegy, hogy az emberi időértelmezés ettől eltér, s már túlhaladt a természet rendjén. Ebben utánoznunk kell a fákat, és Isten rendjében kell maradnunk, mert ott mindennek megvan az ideje. Bárcsak megtaníthatnánk ezt a tétlen, unatkozó gyermekeinknek, hogy szemlélve a teremtett rendet, kapcsolatban maradhassunk a változásban is mindig az Istennel.