Szeretet Nagykövetei

Amikor szívemben megszületett a felismerés, hogy a hagyomány szent tanúi még itt élnek köztünk, tudatosan kezdtem el keresni az emberség hagyományának receptjét, és kerestem az emberekkel való találkozásokat is, hogy megmenthessek valamit ebből az örökségből, amitől már az én generációm is megfosztatott. Persze maradt bennünk még néhány gyermekkori emlékfoszlányra tapadt sóvárgás ez után, de a mi nemzedékünknek nem kínált fel választást a megmételyezett korszellem, aminek hamis, modernista tanai azt próbálják velünk elhitetni, hogy ebben a hiperkritikus korban az előttünk élőket felülmúltuk. Valójában utánzat-hagyományt próbálunk ápolni, és azt a hagyományt, amiben ők benne éltek, és élnek, azt csak térden állva lehet megismerni, és megőrizni. Mári nénit házasságom által ismertem meg, és ahol ő él, annak a falunak a létéről sem tudtam, ám az ideköltözésem következtében megismerhettem békétől ragyogó életét. Szemlátomást örült neki, hogy unokája korú ember érti amit mond, tudja, miről beszél, és nem retten meg az igazságtól. Abban egyetértettünk, hogy beteg ez a világ, és én kérdeztem őt erről a sebről.

– Most egészen másképp van ez a világ; hiába, hogy az székely, az német, vagy bunyevác, mert ha nem követik a hagyományt, vagy nem mennek érdeklődni az idősektől, az elveszik. Azelőtt egészen más világ volt, más volt a munkamegosztás, azelőtt nem füvet kellett nyírni, hanem a baromfiudvart felseperni.

– Mári néni, maga olyan sokszor mondja azt, hogy azelőtt. Mikor van az, vagy mit ért maga ezen? – kérdeztem az asszonyt, hogy a határpontot meglelve valami korfordulót ismerhessek fel.

– Azelőtt alatt azt értem – kezd bele –, hogy ennek a fogalma ez nehéz kérdés, mert ezek a hagyományok úgy apránként maradoztak el. Ez egy folyamatmunka volt. Egyszer csak ráébredtem, hogy a környezetemben ennek vagy annak a lelkembe írott törvénynek már nincsen értéke.

– Ha ez így történt, akkor maga mikor eszmélt fel arra, hogy megváltozott ez a világ az azelőtthöz képest?

– Semmikor, mert bennem nem változott meg semmi. Az igazi, vallásszerető szív az mindent félre tud tenni, hogy a Jó Isten majd mindent helyrehozzon. Akkoriban, amikor az unokáim születtek, nemigen lehetett keresztelkedni annak, aki a rendszerben vezető beosztásban volt, Az unokámat én a másik nagymamával elvittem, és megkereszteltük, de nem akartam soha a gyerekeimmel ellenkezni, gyűlölködni, hogy ne csináljunk kárhozatot. Végül minden úgy alakult, hogy a vallásunk, a hagyományunk beteljesedett.

– Mári néni, maga szerint miben áll a hagyomány? – kérdeztem az asszonyt, és úgy figyeltem rá, mint egy egyetemi katedrán álló tudós professzor asszonyra, aki egészen biztosan megmondja az igazságot.

Testtartása megváltozott, és a tanítói szerepbe helyezkedése méltósággal ruházta fel az otthonkában ülő idős asszonyt. Felsőtestét megemelve magyarázott:

– Hagyomány az, hogy látod, valamikor templomba jártunk, az hagyomány volt. A tévében a régi templomokat bemutató műsorban elmondta egy férfi, ugyanúgy mint én. Anyukám reggel ment a reggeli misére, mi gyerekek mentünk a 11 órás misére, de volt ilyenkor karácsony előtt hajnali mise, napján éjféli mise, és mi ott voltunk. Most mi van? Van egy mise, de szegény papoknak hány felé kell menniük! A hagyomány, angyalom az, hogy ott vagyunk, és nem lehetünk máshol. Minden pap nem is tudja összetartani a keresztény embereit, mert aki odaáll a vallás mellé, ott kevesen vannak.

– Maga szerint most mi történt? – próbálok esetlen hidat verni kérdésemmel múlt és jelen közé.

– Most mindenki a gazdaság mellé állt, mindenki a pénzt hajtja, pénzhajszálás van, és akinek több van, attól azt irigylik. Egy ember azonban nem tudja megváltoztatni a világot, ahhoz sokan kellenek, hogy észre vegyék, hogy ez így nem jó. Ám most már kezdik észre venni egyre többen, hogy baj van. Gyűlölet van – dobja ki szinte magából ezt a fertelmes szót, meg is rázkódik, ez annyira idegen az ő felfogásától. – Világszerte gyűlölet van, nem csak Magyarországon, hanem mindenhol, mert hergelik az embereket. Nem azon vannak, hogy kibékítsék, hanem hergelik őket, ez nem emberi magatartás – ereszti le vállait, szinte beleroskad annak a kijelentésnek a súlyába, ami imádsághoz szokott ajkait elhagyta, hogy szavakba öntse a szomorú korképet.

– Mári néni, maga olyan szép világról mesél nekem, amikor a gyermekkorát megidézi, mi változott meg azóta? – próbálom a feldúlt asszonyt visszaterelni az emlékezés szárnyaló hajójára, hogy ebből a viharos mából kijussunk.

– Akkor azért működött minden, mert nem volt ekkora irigység, meg ekkora uszítás, mert akkor az államfő is örült annak, hogy a nép egymást támogatta. Most ugye szervezik a jónak lenni jó akciókat, hogy adakozzál. Nekem nincsen ilyen kütyüm, amin mindent el lehet érni, én csak a tévében látom, hogy mindenért kikezdik az embereket, ha valami jót akar. Irigyek az emberek, mindjárt mindenből világcikket csinálnak, és nem néznek mögéje, mert irigyek az emberek. De most ilyen világ van, én látom, és érzem magam körül. A gyerekek, ahogy nőttek, be lettek fogva a munkába. Nézd, mi heten voltunk testvérek. De akkoriban ritka eset volt, ahol egy gyerek volt. Ahol család volt, ott háromnál kevesebb gyerek nem volt. Jaj, leány létemre a lovakat én nagyon szerettem, és tudtam is nagyon bánni velük, úgyhogy apám által a kezemre voltak adva, és én nagyon örültem annak. A húgaim pedig be voltak osztva a konyhára, így mi gyerekek fokozatosan mindig oda voltunk küldve, ahol megfeleltünk – mondta nevetve. – De én nosztalgiával tudok visszagondolni a gyerekkoromra, de ezek a mai gyerekek milyen nosztalgiával tudnak majd visszagondolni? Azzal, hogy ott vannak a gép előtt, nyomkodják azt, és minden butaságot látnak? Egyre bejött ez a kütyü-világ, ez a baj, mert ott látnak meg mindent. az, de hogy szégyent éreznének az emberek valami helytelenség miatt, az eltűnt. Ez a szó nem használtatik. A szégyenvirág közepéből is fokozatosan eltűnt a piros folt, mert az erkölcs rossz irányba fejlődött. Nincsen szemérem, és nincsen miheztartás, mert Istenről szó sem esik.

– Amikor maga gyerek volt, sosem vágyakozott szebb, és jobb dolgok után? – provokáltam a kérdésemmel, ám az asszony az emlékezés hídján hátrafelé nem volt hajlandó haladni.

– Nem – jelentette ki határozottan, majd nyelt egyet, és komolyan felém nézett, amolyan tanítói pozícióból. – Jó, az, hogy legyen szép ruhám, szép cipőm, hogy a hajam rendben legyen, arra vágyakoztam, de valami különös dologra nem, mert akkor nem volt ez, hogy telefon legyen, vagy valami, ami másnak is van.

Tudod, nekem az a legkedvesebb élményem, hogy sokat jártunk a templomba. Az egész család, mert én most is szeretem a templomot, szeretem az Istent, szerettem templomba járni, mint anyukám. Apám nem volt olyan templomba járó, mert ő a jószággal foglalkozott, de ünnepekkor ő is mindig ott volt. Anyukám állandóan imádkozott, miközben tevékenykedett, mert kilenc embert azért etetni kellett, de az imádság mindig hallatszott az ajkán. Közel volt a kilencvenhez, amikor meghalt, leesett az ágyról szegény, és combnyaktörése lett. Amikor a Kárpáti doktor műtötte, anyám hangosan mondta az imádságot. A műtét sikerült, és a doktor azt mondta anyámnak: „Mamikám, ne aggódjon, mert ilyen szép műtétet én még nem csináltam.” Az imádságra gondolt a doktor Úr.

Este, mármint Szenteste három, vagy négy szomszéd össze volt ülve, dióra kártyáztak – kezdett bele az időutazásba, ám oktondi fejemmel rögtön értetlenkedtem.

– Dióra? Az mit jelent? – nem zökkent ki, magyarázva folytatta mondandóját a mese dallamán.

– Nem tudom, hogy milyen játékra játszottak, de azzal nyerőztek, és ha valaki veszített, az dióval fizetett. Ilyen asztali sparhelt volt, meg volt, ahol rakott sparheltek voltak, és ott már a kályha tetején rotyogott egy nagy fazék töltött káposzta, elő volt minden készítve. Kalács volt, diós, meg mákos kalács. Éjfélkor mentek az éjféli misére együtt. Szóval ezek mind szép dolgok voltak. Akkor nem úgy vettük ám a fenyőfát! Nekünk volt egy olyan tábla földünk, ami az erdő mellett volt. Apukám bement az erdőbe, voltak ezek a bokrok, a borókafenyő bokor, olyan szúrós, zöld cserje, abból egyet hazahozott, anyu feldíszítette. A diót ezüstbe mártotta, akkor is voltak ezek az ezüst kályhafényezők, tudod, vagy ha volt olyan színes papír, a sztaniol, abba belecsomagolták, akkor nem volt ilyen szaloncukor, utána bejött ez a főzött cukor, ez a kemény, ez a… hogy is hívták…

– A konzum? – segítettem ki, mert megjelent előttem gyerekkorom szaloncukros doboza konzum felirattal, én még a papír szagára is emlékszem, ebben tárolta anyám aztán a fa díszeit.

– Igen, az, és apukám mindig az asztal alá jászolt csinált – folytatta az asszony, és lehajolt, és benézett az asztal alá.

– Az asztal alá? – csodálkozó kérdésem kisurrant a számon, és kezdtem magam előtt látni az öreget.

– Igen. Hozott be ilyen finom szénát, és csinált egy jászolt, és abba mindegyik gyereknek rakott négy diót, kockacukrot, mert akkor nem mentek a bótba, csak cukorért. Almát, ami volt gyümölcs, és amikor felkeltek az apró gyerekek, a kisebbek, mindegyik tudta, hogy minden gyereknek csak egy jár.

Most elhallgatott az asszony, kezével az asztalt simogatta, és most látta talán maga előtt a Szent Józseffé változott nagy apukáját, aki a sötétben lámpással kiment az istállóba, és a lovakat arrébb taszigálva erős kezeibe simította a legfinomabb szénaszálakat, szépen a tenyerébe fektetve minden szálat. Ezeket a szentté vált szénaszálakat fejét behúzva a kis jászolba fektette, majd zsebéből előhúzta a kamrából kihozott almákat, majd feleségétől elvette az ezüstözött diókat, és közben számolta, hogy mindegyik gyerekének jusson. Mári néni hirtelen megszólalt, s folyt tovább a múltidézés.

– Tudtuk, hogy a dióból van több, abból többet vettünk el, de nem volt ám ez a kapzsiság, ami most van! Ezek olyan szép dolgok voltak – paskolta meg az asztalt, mely egyszeriben újra a konyhába rántotta őt vissza. – Meg az, hogy nem volt rádió, nem volt mindenhol, csak minden harmadik, negyedik, vagy ötödik háznál, ahol összejöttek a komák, szomszédok, és együtt hallgatták, beszélgettek, kiültek a kisszékre. Mi gyerekek meg kint az úton bodzaszekereztünk, de este, harangszóra, Máriaszóra haza kellett menni.

– Máriaszó? – álmélkodtam ezen a gyönyörű kifejezésen, amit minden nyelvújító megirigyelhetett volna ettől a 80 éves asszonytól, aki végtelen természetességgel ejtette ki e szót.

– Igen, Mária szó, így hívták a harangszót, ami este hat órakor szólt, amikor a vacsoracsillag feljött az égre. Hazamentünk, hogy imádkozzunk, majd vacsoráztunk, és akkor utána már nem mentünk ki. Letérdeltünk sorban a szobában, mint az orgonasíp, és mondtuk a Miatyánkot, Üdvözlégyet. Anyukám kedvenc imádsága az Úr angyala imádság volt, ezt most is elmondom reggel, délben. Akkor kötelező volt családostul imádkozni. Főleg este, amikor a vacsoracsillag feljött az égen… Most is, amikor megyek este a kaput bezárni, és felnézek az égre, és látom, hogy most is csak a vacsoracsillag van fent, más csillag nincsen.

– Együtt vacsoráztak? – kérdeztem a hazafutó kislánnyá változott asszonyt, akinek arcát a szülei iránti tisztelete, és az engedelmesség természetessége megfiatalította.

– Együtt, mindig együtt volt a család.

Magamban elképzeltem a hét gyereket, a szülőket, a velük élő nagymamát, miközben körülnéztem Mári néni apró konyhájában.

– Elfértek? Volt nagy asztaluk?

– Ó, akkora asztalunk volt, hogy ide be se tudnám hozni, meg volt az a karospad, a sarok karospad. A régi lakásunk ahol laktunk, ott 5 szoba is volt, nagy hely volt benne. Anyukám mindig tudta, hogy apu mit szeret, tehén volt, tej volt, nem volt az, hogy ezt most nem szeretem és nem eszem meg, ami volt, azt ette mindenki. Valóban úgy volt, hogy télen leginkább krumpli, és káposzta volt. Azelőtt a kukoricába vetettek a jószágnak tököt, azt szépen megpucolták, az finom volt kaprosan, tejföl is volt bőven, elkészítették főzeléknek, mert nem volt mindig hús. Egy héten egyszer volt hús, aratáskor mondjuk háromszor, az nehéz munka volt. Vasárnap mindig volt hús, levágtak két tyúkot, vagy két kacsát, a családnak, mert egy tyúk az miféle, vagy egy csirke kilenc embernek? Akkor ekkora irigység nem volt az emberek között, nem – nézett maga elé szomorúan.

– Mit gondol, mikor változott meg a világ? – kérdeztem a kutatót izgató tényszerű kíváncsisággal.

– Hát, én nem is tudom neked megmondani, csak most kezdek ezen gondolkodni, ahogy öregszem. Azelőtt csináltuk a dolgunkat, amit tudtak, hogy le kell adni a szülőknek, azt leadták, tudod, megvolt, hogy mennyit kellett beszolgáltatniuk, de nem volt ekkora felhajtás a semminek, mint most. Ahogy öregedtem, egyre jobban hallom, mert éjjel is annyi csatornát nézek, ha nem tudok aludni, és látom, hogy milyen disznóságok mennek. Mi soha nem beszéltünk politikáról, most mindenki úton-útfélen politizál. Ez megosztja az embereket, de mi annak idején azt sem tudtuk, hogy ki a miniszter, én nem tudtam, hogy vannak előkelők.

– Most mi az, amit szeret? – vallatom tovább az asszonyt, aki nemigen akart a jelenben sokáig időzni, ám ezzel már én is így voltam, és igyekeztem visszalépegetni vele abba a csodálatos rendbe, amelyben a hagyomány őrzői éltek. Talán odafurakodhatok ahhoz a nagy asztalhoz észrevétlen, és ha áll még a jászol az asztal alatt, majd lekuporodok mellé, és talán meghallom, hogy miről beszélget a család a vacsoracsillag alatt, a Máriaszóra hangolva.

– Apró dolgok vannak, azokat megcsinálom, még akkor is, ha nehezebben megy. Én még most is akkor szeretek mosni, ha süt a nap, bent nem szeretek szárítgatni. Ha van egy szélfúvás, estére megszárad minden. Az ember úgy van, hogy amit meg tud csinálni, azt szeretem csinálni. Én csinálni szeretek – kacag. – Most már arra várok, hogy amit én nem tudok megcsinálni, megvárom, amíg jönnek a gyerekeim, azok megcsinálják. Reggel felkelek, kipucolom a kályhát, beszedem a gyógyszereket, leülök, és elmondom a napi imáimat, amit szoktam, hogy Isten előtt panaszos ne legyek. Amikor a gyógyszereket beszedem, akkor kezdek egy kicsit kitrezálódni…

– Micsoda? – kapom fel a fejemet az ismeretlen kifejezésre. – Ez meg mit jelent?

Az asszony nevet, és magyarázza:

– Hát amikor jobban vagy.

– Ez csúnya szó? – kérdezem gyanakodva.

– Nem – nevet tovább tudatlanságomon – nem ilyen magyar kifejezés ez, még apukámtól származik. Azt jelenti, hogy amikor egy kicsit felvidulsz, kitisztul a fejed, akkor jobban vagy.

– Hű, de szeretnék én is ki-tre-zá-lód-ni, Mári néni! – nevetek én is. – Mi segít ebben, az ima, vagy a gyógyszer?

– Az ima. Én azt el nem hagyom, éjjel is, ha nem tudok aludni, amire még emlékszem, azt mondom, amíg az álmok magukkal nem rántanak, mert olyan nehéz álmaim vannak. Megébredek arra, hogy álmodok, és ébren vagyok, nem alszom, és mégis álmodok, és ezt tudom a gondolataimban… és akkor felkelek, és olyan rosszul vagyok. Olyankor nem tudom, hogy mi történik, talán megáll a vérkeringésem, és mind csak a régi dolgokról álmodom, a régi házunkról, anyukámékról, amikor egész fiatalok voltak.

Magába mélyed, én vele akarok menni a régi házba.

– Ilyenkor látja saját magát is ott, Mári néni? – kérdem tapintatosan.

– Igen, és én is fiatal vagyok, a múltban vagyok. De ha ilyenkor kinyitom a szememet, akkor vagyok rosszul. Nem arról álmodunk, ami egész nap foglalkoztat bennünket, nem! – állítja határozottan. – Tudom, hogy álmodok, érted, valami tevékenységünk van a szüleimmel, csak úgy látom magunkat, és a régi dolgunkat. Álmomban úgy élem meg, mintha én is fiatal lennék, és ott vagyok közöttük. Mikor álmodom ezt, akarom kiabálni, hogy segítsenek, szinte torkaszakadtából akarok kiáltani, de nem jön ki hang a számon, de álmomban eszembe jutott, hogy keresztet kell vetni, mert azt mondják, ilyenkor lidércnyomásod van, legalábbis azt mondták régen.

– Ilyenkor hogyan lehet ebből kitrezálódni? – kérdezem tőle.

– Azelőtt, amikor ilyenekről beszéltünk, öreganyám, aki nagyon értett az ilyen dolgokhoz, azt mondta, hogy ilyenkor az embernek lidércnyomása van, de nem tudtuk, hogy mitől jön ez, csak azt, hogy ilyenkor keresztet kell vetni. Eszembe jut éjjel, amikor alszom, hogy ezt kell tenni.

– Hogyan lehet ezt a sok változást így földolgozni?

– Én nagyon nehezen tudom, de akik utánam jönnek, azok is tudják, hogy ez nem jó így, csak nem tudnak, vagy nem akarnak ezen változtatni. Ez embereken múlik, most pártos ez a világ. De öregségemre nem akarok politizálni. De nagy megbotránkoztatás van a fejemben. Nekem a békesség, a lelki békém a legnagyobb dolog. Ebben a békességben akarok meghalni.

Hogy régen mi tartotta össze az embereket? A hagyomány, amit az előttünk élt elődök hagytak ránk, és ezt csak a múlt felé előre tekintve ismerhetjük meg. Most ennek a hagyománynak eredtem a nyomába, és így nyertem bebocsátást egy hatalmas családi asztal alá, és ismertem meg az imádságba rejtett élet békéjének jászolát. Amikor csendben elmenni készülődtem, hátranéztem Mári néni konyhájában, és a kis asztal óriásira nőtt. Láttam azt a fiatal párt, mind a hét gyerekkel, akik azt mesélik apjuknak, hogy ki mit dolgozott, alkotott aznap a ráosztott feladatban. Mári néni elmesélte, hogy a rájuk bízott munka elvégzésében volt bennük egy bizonyítási vágy is a szülők felé, hogy ők azt meg tudják csinálni.

Láttam Mári nénit fiatal lányként, aki elég szemfüles volt már, és észrevette a konyha sarkában, a sparhelt mögé készített kályhaezüstöt, és megérezte szülei között azt a néma cinkosságot, amit közös munkájuk oltalma megkövetelt tőlük. Izgatottan figyelte őket, és örült, hogy érezheti a szent készülődés varázsát, és néma cinkosként drukkolt is nekik, hogy az apró testvéreinek nagy örömük legyen, ha reggel a jászolkára az asztal alatt rátalálnak. Nézte apját, majd anyját, akinek arca kipirult az izgalomtól, mert annyi minden tennivalója van még hátra, és a diók, talán már ott lapulnak a köténye zsebében… Mári pedig, mielőtt nyugovóra tért volna, az istállóba settenkedett, és mindenhova friss, puha szénát hintett, hogy apjának ne legyen sok dolga. Ott, a lovak között, amíg tekintetével az elhintett szénát megfésülte, bevallotta magának, hogy éppoly izgatott, mint a kicsiny testvérkéi. Olyan boldogan sietett be, hogy amikor anyját a kis Jánoskát szoptatva találta, szívében megértette, hogy egész otthonuk egy betlehemi jászol, és legszívesebbet kikapta volna Jánoskát anyja öléből, hogy az asztal alá, a jászolba fektesse.

Amikor Mári néni a kiskaput mögöttem betette, éreztem, hogy most lépek ki a hagyományból, mert a hagyomány az élet, melyet ők élnek. Érthetetlen volt lelkemnek, hogy ez a hagyomány ma már miért nem kell. De kiabálok most a Szentestébe: csak ez a hagyomány menthet meg bennünket. „Nagyobb kincs nincs a szeretetnél, örülj, ha valaha egyszer is jót tettél. Ha egy könnyet egyszer letöröltél, édesebb az minden más örömnél.”