Szeretet Nagykövetei

Ahogyan ébredezik a természet, édes izgalom járja át az embert, ami kiűzi a szabadba, a kertekbe, erdőkbe, és ott ég az erekben a munka, az alkotás lángja. Először a csalánokat vettem észre és emlékszem, egyik hosszú, reménytelen tél végén a barátnőm mindig azzal vigasztalt, hogy ha kibújt a csalán, akkor véget ért a tél, és mindegy mivel ijeszteget még bennünket, az hamarosan elkullog magától, de a földet szétfeszítő, felfelé törekvő életet már nem lehet megállítani. A természet növekedésével az emberben is megmozdul valami, ami szintén felfelé törekszik és megállíthatatlan, ha tekintetünket felemeljük. A húsvéti szent időben minden fűszálat szentnek látunk, mert ezzel a várakozással tekintünk szét magunk körül.

Telve tettvággyal, az évvégi lelkigyakorlatos táborhelyünkön tartottam szemlélődést, és a táborvezetővel bejártuk a szarvaspaták nyomától mintás portát, ahol a felújítás alatt álló hajlékokat most alaposan szemügyre vettem. Házról házra jártunk. A komfortfokozatok fejlődésén túl kalauzom lelkesedése is egyre inkább magával ragadott, mert kalauzolása mögül az a mélységes vendégszeretet szűrődött át, ami a még számomra is ismeretlen táborozók felé szállt, akiket majd csak ezután fog a szívükben ide hívni az Isten. Jó volt Isten terveiben így előre dolgozni, anélkül, hogy bármiről is bizonyosságunk, vagy ismeretünk lett volna.

Szüleimtől érkeztem, náluk akadt a kezembe az újság, melyben olvastam arról, hogy szülővárosomban hagyományt teremtenek. Felszökött bennem az árulás indulata, mert amikor ilyet olvasok, akkor dühös leszek. Hagyományt nem tudunk teremteni, hiszen azt kapjuk az elődeinktől, akik hagyják nekünk és ránk, és attól él egy hagyomány, hogy úgy csináljuk, amint azt az őseink, az elődeink, akik azt ránk hagyományozták. De milyen céda a mai örökös! Nem kell neki a régi, hanem csinálni akar magának és nem is akárhogyan, hanem mindjárt teremteni óhajt, azaz Istent játszik! Városi keresztutat csinálnak, ahol végigvonulnak a nyílt utcákon, embernagyságú keresztet hordozva, amit bárki, bármeddig cepelhet, jöhet bármiféle felekezetből bárki és hagyományt teremthet. Ha kész e keresztút, akkor az évszámot bevésik a keresztbe, mintegy kipipálva a nagy sajtóérdeklődéssel várt esemény teljesítését. Csángó Barátnőm, aki nagyon szentes asszony, sajnálatosnak nevezte ezt, és elmondta, hogy náluk odahaza a nagyböjtben minden nap mondanak keresztutat vagy a templomban, vagy a domboldalon, ahol Golgotát járnak.

Ezzel a lelkülettel barangoltam a régi parasztporták szerében, ahol csinosodtak, épültek a házak, amik a felújítást követően is hordozták az egykor élt falusi ember életének nyomait. Nem is tudnám megfogalmazni, hogy miben is lehetett ezt érezni. E házak majdnem a templomkertben állottak, a harangszó olyan közelről hallatszott, hogy az ember füle belerezgett. Régi istállóban jártunk, ami lebontás előtt áll, mivel sajnos az épület menthetetlennek tűnik, a födém is roskatag, a falak elindultak kifelé. Amiből kiszáll az élet, annak a tartása valóban az enyészeté lesz. Kezeimmel végigsimítottam a lebontásra ítélt falakból kiálló szegeket.

Egyiken rozsdás kaszakő volt, esetlenül leemeltem és szemeimet becsukva hallani véltem a kasza fenésének hangját is. Láttam apámat és nagybátyámat a nyirkos hajnalon a szőlő mellett kaszálni, mert tudták, hogy akkor jól fog a kasza és még nincsen izzasztó meleg. Apám türelmével játszva e titkos görbületek játékát én magam is megtanultam és testemmel szinte a kasza suhintása után fordultam. Emlékszem, néhányszor kellett apámnak utánam kalapálni a kasza vékony pengéjét. Mégis, átéltem e suhintásokban, hogy ebben van valami teremtő hatalom, a test megzabolázása, a mozdulatok összehangolásának titkos tudománya, ami sajátos emberi frekvenciára vonja az embert, mely rezgéseken át érezni a világot valóban uraló Isten végtelen hatalmát is, amitől az ember e munkák során alkotótárssá nemesedhet. Ez, igen, ez volt a földművelő őseink többlete, amely erkölcsi és hitbéli többlet is. Ezért kell az ő nyomaikban járnunk, hevesen és állhatatosan kutatnunk, kérdezgetnünk azt, amit ránk hagytak és azt el kell tőlük még lesni.

Mialatt egyik háztól a másikig elértünk a portán, teleszedtem tálkámat friss csalánlevelekkel és napokig teáztam aztán a múlt verejtékéből sarjadó télűző növény zöld nedűjén. Kalauzunk lakattal lezárt szép házhoz vezetett és hangján érezni lehetett, hogy megtelik valami többlettel, amikor leendő tájházként mutatta be a tornácos házat. Zsalus, kétablakos ház előtt álltunk. Hosszú tornácon át mentünk a középen füstös konyhából kétoldalra két szobát nyitó parasztházba. Szemem, szíven hamar rálátott a szépre, nemesre a belső, zsúfolt rendetlenségben. Máris életek nyomait kerestem és benne volt a fénylő, füstös gerendában, a kéményben, amely alá bekukkantottam és láttam a tiszta szoba falán a szentség nyomait, mert ott tiszta életek voltak. Hozzáértőn rögtön rámutattam azokra a tárgyakra, melyek ide valók, s megőrzendők, de a legszebb, a legszentebb a tornác végén várt rám.

– Ez pedig e ház különlegessége – mutatott kalauzunk a zsalus ablakokkal párhuzamosan végződő lépcső nélküli kis kapura, vagy ajtóra – ez a lélekkapu.

Szívem zakatolni kezdett, mert lelkemet érintette e két szó és kíváncsian vártam, hogy mesterünk fejtse ki, hogy mit rejt e titokzatos elnevezés.

– Ezt lélekapunak nevezték, mert ezt az ajtót csak arra használták, hogy a halottakat hozták ki rajta, ezt máskor nem nyitották ki. Ezért nincsen felfele lépcső. Olyan magas éppen, hogy a kocsi meg tudott állni alatta, hogy a halottat három nap ravatalozás után itt, ezen a kapun keresztül kivigyék. Ezt a kaput másra nem használták.

Odaálltam a kapu alá és kezemmel a láthatatlan, halottért érkező kocsit érintettem és kívántam a lelkeket érezni, látni, akiket a kocsi onnan elvitt. Sehol máshol ilyen házat nem láttam, mint itt, most Somogyban. Hiába kérdezgettem idős barátaimat, ők sem hallottak e kapu felől, de meséltek sok minden mást, melyet tudnunk és őriznünk kell, mint hagyományt. Valamikor a halottat a házaknál ravatalozták fel és három napig otthon volt, mielőtt a lélekkapun át elvitték volna a testet. Ám a lélek, a halott lelke nagyon sok támogatást kapott a szeretteitől, a falubeliektől, leginkább az asszonyoktól. Az egykori idős asszonyoknak – meséli csángó barátnőm – olyan képességük volt, hogy megérezték ha valaki meg fog halni és már órákkal előtte a halálos ágynál gyülekeztek. Úgy mondták náluk, hogy könnyítsenek a haldokló lelkén. Olvasót imádkoztak és amikor meghalt az ember, akkor kinyitottak ajtót s ablakot, hogy a megholt lelke könnyebben eltávozzon.

A halott három napig még otthon volt és éjjel-nappal volt mellette valaki, imádkozták a szentolvasót, az asszonyok általában kettesével, mert éjjel féltek. E három napban nem szabadott még siratni, mert azt mondták, hogy a könnyek sikosítják az ösvényt és ha ott elcsúszik, akkor nem találja meg soha a lélek a másvilágra vezető utat. A siratást csak a temetésen lehetett hallani és amint a közeli családtagok sirattak, az nagyon őszinte volt és megindító, mert az elhunythoz fűződő kapcsolatot sírták elé a közösségnek. Gyakran ettől a szívhez szóló siratótól szöknek könnyek a gyászolók szemeibe. Igen őszinte fohászokat lehet hallani még ma is, sírni lehet a siratók sírásán is, ilyenkor nagyon sok a nyilvános megkövetés vagy bocsánatkérés. A halott mellett szentelt gyertya égett, gyakran annyian jöttek virrasztani, hogy az udvarra is padokat kellett kirakni, jobbára asszonyok jöttek. Szokás volt, hogy 40 napon keresztül a házban vagy a ház sarkában égett a lámpa, hogy ha a lélek eltévedne vagy visszajönne, mert kószál, vagy el sem tudott menni és keresi az utat, akkor megtalálja azt. Ezért volt fontos a folyamatos olvasó és virrasztás. Miután a halottat eltemették, még negyven napon keresztül minden vasárnapon égő gyertyák mellett olvasót imádkoztak a háznál, vagyis újra összegyűltek.

A halottat lovaskocsival vitték el. A koporsót a közeli családtagok, rokonok férfitagjai vitték a vállukon, egyenesen be a templomba. Azt tartották, hogy ez a halott utolsó miséje és ez jár neki. A koporsó egészen a sírba engedésig nyitva volt és nem volt olyan, aki ne nézte volna meg a halottat, nem ritkán meg is csókolták. Tudták azt, hogy a lélek útja a fontosabb és ezért nagyon tudták az imádkozást. A temetés után pohár pálinkával kínálták az embereket és barna kenyeret adtak nekik, amit négy felé vágtak. A ministránsoknak a gyertyára törölközőt kötöttek, hogy meg tudják törölni a kezüket. Hasonlóképpen később a gyászolóknak zsebkendőket osztottak, hogy tudják megtörölni a kezüket, mint Poncius Pilátus. Ezzel azt fejezik ki, hogy úgy ítélik meg a halottat, hogy nincsen bűne, vagyis szabad útja van az üdvösség útjára, akiért sok-sok olvasót mondanak, hogy találja meg a lélek kapuját, ami oda vezet.

Elnémulva állok a lélekkapu alatt, nyakam alá esik az ajtó alja, ennek küszübje nincsen. Mint tudtak ők így építkezni, hogy a léleknek kaput hagytak? Mennyire tartották az életükben az Istent, amint idős barátaim mesélik hitetlen nemzedékünknek. Az emberek templomba jártak, de otthonukban is otthon volt az Isten. Templomból léptek templomba és nem kellett az utcára menniük, csak élni a kis templomtól a nagy templomig, egészen addig, amíg a küszöb nélküli kapun szerető imádsággal és kitárt ablakokkal a lelküket átsegíti a hitből fakadó élet és imádság a feltámadás reményébe. Kapát, kaszát eldobták, ha misére hívott a harangszó, a Mária szó és húsvétig böjtben kitartottak a lelkük sorsára gondolva, úgy köszönthessék egymást százszor a mennybemenetel ünnepéig, hogy Krisztus feltámadott! S akkoriban a falu húsvét hajnalban ettől visszhangzott: Igazán feltámadott! Allelujja!