Szeretet Nagykövetei

A jóra való törekvés az ember személyiségének legbensőbb mozgatórugója, minthogy a Legfőbb Jó, az Isten teremtményei vagyunk. Meglátáson szerint olyan elfojthatatlan törekvésként, adottságként van elrejtve emberségünkben, mint a járás, a beszéd képessége, mely megfelelő környezetben aktiválódik. Ezzel a tudósok nem foglalkoznak eleget, pedig egy valódi antropológiai problémáról beszélhetnénk. Milyen ellentmondásos, hogy a jótól való eltérésre egész tudományágak épülnek fel, és a hiányosságok diagnózisa nagyon részletekre kiterjedő szakterminológiát hozott létre. Ennek ellenére gyengeségeink, állhatatlanságaink miatt hajlamosak vagyunk a rosszra, s ráadásul ennek a világnak az ördög a fejedelme (vö. Jn 12,32; 14,30; 16,11). Nem az övé a világ, de ő az irányítója; hétköznapi hasonlattal élve, nem ő a cégtulajdonos, de ő az ügyvezető igazgató. Ettől függetlenül mi, és kiváltképp mi keresztények, akik az Isten (cégtulajdonos) gyermekei, ezáltal örökösei vagyunk. Krisztus Pált (az akkor még Sault) e szavakkal indítja küldetésére: „Ezért kimentelek téged a népből és a pogányok közül, akik közé most küldlek, hogy megnyisd szemüket, s hogy a sötétségből a világosságra, és a sátán hatalmából Istenhez térjenek, s így elnyerjék a bűnök bocsánatát, és az örökrészt a szentek között a bennem való hit által.” (ApCsel 26,17-18) Nekünk örökösöknek tehát ebben a környezetben kell helyt állnunk, hogy megpróbáltassunk, alkalmasak vagyunk-e bekerülni a magasabb erkölcsi színvonalú mennyországba, alkalmasakká válunk-e a cégtulajdonos mellett társtulajdonossá lenni? Az Isten nem tud mit kezdeni a gyáva, megalkuvó emberekkel.

Hogy áll ma az emberiség – de föltehetjük úgy is a kérdést: hogy állt mindig is az emberiség – a jósággal, a jóra való törekvéssel? A jóság szükségszerű velejárója a valódi bátorság, a gyengékért való kiállás, a gyengékért való másokkal szembeni fellépés, a gyengéért való küzdelem, vagy végső soron akár életünk feláldozása is, mások életének védelméért. Hisz Krisztus Urunk szolgáló példája is e végső jóság, e végső önfeláldozás példája, mivel „Nagyobb szeretete senkinek sincs annál, mint ha valaki életét adja barátaiért.” (Jn 15,13) Kornyelvre lefordítva: nincs annál nagyobb bátorság, mint amikor valaki igaztalanul vádolt munkatársát képes, s hajlandó is megvédeni az igazságtalan ügyvezető igazgatóval szemben, akkor is, ha tudatában van annak, hogy így soha nem fog feljebb lépni a ranglétrán, sőt, talán még ki is rúgják munkahelyéről (elveszik az életét). Sajnálatos kortünet azonban, hogy ma a bátorságot úgy értelmezzük, hogy merünk rosszindulatúak lenni munka(ember)társainkkal szemben, merünk kedvezni az igazságtalan főnöknek. De ki hatalmazott fel bennünket arra, hogy gyalázzuk a másikat, elvegyük a becsületét?! Erősíti ezt a folyamatot az is, hogy saját bűneikkel nem merünk szembenézni, s minthogy mindenki a Legfőbb Jónak, Istennek a teremtménye, ezáltal mindenki jónak tartja magát, sajnos jóságra való készség és hajlam híján is. Saját hibáink belátása nélkül való önmagunk jónak tartása azonban csak úgy érhető el, ha a másik embert elkezdjük bemocskolni, hogy ezáltal válhassunk jobbá. Ismerős ez a korszellemben divatozó társadalmi tünet? Az Istent kipöcköltük az életünkből, ezáltal önmagunkat tesszük meg a jóság forrásává, sőt magává a legfőbb jóvá. Ez az érvényelsülés útja, ez az önmegvalósítás útja, ez ma a bátorság és a szeretet útja, az irgalmatlanság útja.

Ilyen közegben hogyan lehet elviselni az igazán jóra törekvő embereket? Sajnos nagyon nehezen, vagy szinte sehogyan. Ha ilyen ember tűnik fel a környezetünkben (mert még ma is vannak ilyen emberek, s mindig is lesznek) sokan kezdik el őket ugyan üdvözölni – mert a jóságra mindenkinek szüksége van, hisz jóságból fakad az építő szeretet, ami nélkül senki nem létezhet –, azonban az ilyen viselkedés saját hibánkkal is szembesít bennünket. Ennélfogva egyre kevésbé tetszik a jóra törekvő ember, mert hatására az önzésről, a bűn forrásáról kellene lemondani: arról, hogy mi vagyunk a világ közepe, mi vagyunk a legfőbb jó, és hogy a saját érdekeinket érvényesítsük másokéval szemben. A jóra törekvő embereket végső soron, csak a jóra törekvő emberek képesek hosszú távon elviselni, a bűnben megmaradók, viszont igyekeznek őket maguk alá nyomni, ezért őket a saját bűneiknél nagyobbakkal bemocskolni. Vajon miért van az, hogy az igazán jó, és erényes embereket üldözik, utálják, vagy egyszerűen elkaszálják őket különféle karaktergyilkosságokkal, ami az egyházon belül is egyre gyakoribb? Azért, mert az erényes, szent élettel való találkozás szembesít bennünket önmagunkkal, ám mivel nem akarunk látóvá válni, és megváltozni, inkább eltüntetjük azokat, akik jelenlétükkel sugározzák Isten szeretetét. Vajon mi az oka annak, hogy a gazemberek mindig gazemberekkel veszik körül magukat? Az, hogy akinek gazemberségét ismerik, és hivatalt, vagy hatalmat kapnak, lekötelezettekké válnak, ám mivel mindenkinek van vaj a füle mögött, mindenki zsarolható, és egyik nem árulja el a másikat, hogy nehogy napvilágra kerüljenek a saját helytelen, bűnös dolgaik. Ez a bűn hálója, a szeretet, és érték helyett itt az érdekek tartják össze az embereket. Ez remek táptalaja a gyűlöletnek, mert ez a lekötelezettség egyúttal benne is tart a bűnben. Ebből a vakságból Isten kegyelme nélkül nem lehet kijönni, és korunk egyik népbetegségéről van szó: a bűn vaksága ez.

Krisztus élete is ezt az utat mutatja felénk. Fellépését, csodáit követően kezdetben folyamatosan lelkesednek érte az emberek, de mikor tanítványává szegődnek, kénytelenek voltak saját gyarlóságukkal szembesülni és faképnél is hagyták, „Kemény beszéd ez! Ki hallgathatja ezt?” (Jn 6,60) Péter és a másik 11 apostol azonban nagypéntekig kitart mellette, Júdás, egy közülük, végül elárulja. „Jézus azért így szólt a tizenkettőhöz: »Talán ti is el akartok menni?« Simon Péter azt felelte: »Uram, kihez mennénk? Az örök élet igéi a tieid. Mi hittünk, és megismertük, hogy te vagy az Isten Szentje.« Jézus azt felelte nekik: »Nem tizenkettőt választottam ki közületek? Egy közületek mégis ördög.« Ezt pedig Júdásra, az iskarióti Simon fiára értette, mert ez árulója lett, egy a tizenkettő közül.” (Jn 6,67-71) Krisztus elfogatásáig kitartó 12 tanítvány közül azonban csak egyedül János volt az, aki Mestere kereszthaláláig végig vele maradt. Krisztus feltámadása és az Egyház elterjedésének ismerete nélkül nem tűnik Jézus élete sikertörténetnek, a kiválasztott 12, de a több száz, több ezer Krisztus mellé szegődött tanítvány közül egyetlen egy árva tanítvány maradt végig hűséges. Ő János volt, a jutalma az volt, hogy ő volt az egyetlen apostol, akinek nem kellett a vértanúságot vállalnia.

A jóra való törekvés földi jutalma mindig az emberek elfordulása, megvetése. Saját tapasztalatom is azt mutatja, hogy szüleinken túl, mindig csak egy ember tart ki mellettünk hűségesen, egy ember van mellettünk akire bizton számíthatunk. Ha azonban János volt az egyetlen, aki végig kitartott, s akire Krisztus még Szent Édesanyja gondviselését is rábízta, miért nem bízta rá az Egyház vezetését, hisz ő tűnt leginkább alkalmasnak annak vezetésére? Erre a kérdésre kapunk igen egyszerű, de magától értetődő választ Mátyás királynak kiváló, bölcs, tréfás mondásairól és tetteiről szóló könyv, 30. fejezetében, mely fejezetben olvasható válasz azonos azzal, amit ma az egyház is vall Péter főségének okáról. Mátyás király föltette tehát a kérdést a teológus Giovanni Gatti-nak:

„Krisztus, az Istenember, aki mindent igazságosan és bölcsen cselekedett, néhány dologban a legkevésbé sem tartotta szem előtt az igazságot. Ugyanis az igazság érdem szerint jutalmaz. Ha a garast érdemlőknek aranyat, az aranyat érdemlőknek garast ad, nem kételkedhetünk benne, hogy megfeledkezett a méltányosságról. És hogy Krisztus így tett, azt az evangéliumok is bizonyítják, Pétert és Jánost szerette legjobban az apostolok között, de nem egyenlő mértékkel mérte érdemeiket. A pápaság legfőbb méltóságával tüntette ki Pétert, aki pedig otthagyta, megtagadta, és esküvel erősítgette, hogy nem ismeri; Jánosnak pedig, aki mindhalálig hűséges maradt, sem a fölkelt néptől, sem a haláltól való félelmében el nem tántorodott tőle, sem jutalom, sem dicsőség nem jutott. Már ami engem illet, ha volna két szolgám, és az egyik a csata elején megszökne, a másik pedig végsőkig kitartana, és soha el nem hagyna, a szökevényt gyalázattal, talán halállal is büntetném, azt pedig, aki minden veszedelemben kitart mellettem, jutalommal és tisztségekkel tüntetném ki. Azt hiszem, ezt mindenki helyeselné. Mert ha a szökevénynek kijár a tisztelet, a hűségesnek pedig nem jut a dicsőségből, mindenkinek látnia kell, hogy az erénytől elrabolták a jutalmat, a gyávaságot pedig növekedésre bírtak. […] Mi egyebet jelent Pétert pápasággal kitüntetni, Jánost pedig mellőzni, mint arra buzdítani a tanítványokat, hogy tartsák magukat távol az üldözésektől, térjenek ki a szenvedések elől, ne viseljék el a gyötrelmeket, sőt fussanak el, és tagadjak meg Krisztust. Erre várok választ, mert nem hihetem, hogy Krisztus ok nélkül tette mindezt, és bár a mi szemünkben ez helytelennek látszik, nem az Isten igazságtalanságának, hanem a mi tudatlanságunknak a rovására kell írni.”

„Ekkor Giovanni Gatti a király beszédét, mintegy rendezve, pontról pontra elismételte, de mikor a kétely cáfolására és magyarázására került volna a sor, savanyú képet vágva bonyolult beszédbe fogott, azt állította, hogy az isteni titkok okát semmikeppen sem helyes firtatni.

– Az, hogy miért tüntette ki Krisztus Pétert, és miért nem jutalmazta meg Jánost, nem az emberi értelemre tartozik, túl van a teológia határán. Ezt a megfoghatatlanul nehéz dolgot Krisztus magának tartotta fenn, és soha senki se merje megkérdezni! A mi korunk is, az ókor is sok olyan embert látott, aki ilyesmiket firtatott, és végül tévelygésbe esett. Kérem tehát felségedet, hogy ne foglalkozzon ezekkel az isteni, kifürkészhetetlen dolgokkal, mert tévelygések bilincsébe és hálójába eshetik!

Mikor Mátyás király meghallotta Gatti szavait, így szólt:

– Az, amit mi érintettünk, nem isteni titok, és megvan a maga felfogható oka. Ez erkölcsi kérdés, és a tapasztalt ember könnyen megértheti.

Erre Gatti méregbe jött:

– Ne írják elő nekem a teologizálás módját. Nincs olyan vakmerő ember, aki teológiai kérdésekben szembe merne szállni velem. Ebben az isteni tudományban, gondolom, semmi sem ismeretlen előttem. Minden könyvtárat átolvastam, és erre a kérdésre nem találtam megfejtést.

Ekkor Mátyás király így szólt Gattihoz:

– Nem sok teológiai könyvet olvastam, egyebet sem sokat. Már gyermekkoromtól fogva a királyi méltóságra neveltek, és sok mindenből csak keveset tanultam, inkább a hadi tudományt tettem valamennyire magamévá. Mégis azt hiszem, könnyen magyarázatot találhatunk erre a dologra.” „[…] azért helyezte az egyház élére a bűnöst, a szökevényt, a hittagadót, és nem a szeplőtelen Jánost, hogy a bűnösöknek reményt nyújtson a bűnbocsánatra. Mert a szökevény, bűnös Péter, aki átélte már az ölelés hevességét, kitapasztalta az ember törékeny voltát és a gyönyörvágy rohamait (ugyanis volt felesége), könnyebben megenyhül a szenvedélyekbe bonyolódott bűnösök iránt, megbocsát nekik, komolyan és becsüléssel tekint a bűnbánókra. Hiszen mesterének példája mutatta meg ezt neki, aki keserű zokogása után eltörölte tévelygéseit, nem rótta fel bűnéül. Ha János lett volna az egyház feje, és az ő kezében lett volna a kötés és oldás hatalma, aki tiszta és hitében erős volt, aki soha nem érezte a vágy simogatását és erejét, akit semmilyen zűrzavar nem tudott eltántorítani Krisztustól, a saját hasonlatosságára akarta volna átalakítani az emberi nemet, és Krisztus hitének árulóit és a szenvedélyektől gyötrötteket a legnagyobb szigorúsággal űzte volna el. Nem azt gondolta volna, hogy esendőségből vétkeznek, hanem azt, hogy gonoszságból, és csupán színlelik a fájdalmat könnyeikkel. Ugyanis igen fontos oka volt, hogy Pétert tette az egyház fejévé, és nem Jánost. Erről mondtad te, Gatti, hogy a kifürkészhetetlen isteni elhatározások közé tartozik.” (Galeotto: Mátyás királynak kiváló, bölcs, tréfás mondásairól és tetteiről szóló könyv, fej. 30 / o. 95-96)

Az Isten jól tudja, hogy emberi mivoltunk szerinti gyengeségeink miatt vagyunk a bűnre hajlamosak. A bűneinkre büszkék ne legyünk, de az abból fakadó tapasztalatokra, az abból eredő lelki megerősödésre, ezen erőből sarjadó erkölcsi talapzatra viszont építhetünk. Gondoljuk meg azt is, hogy János mellett (aki ez egyetlen férfi tanítvány), ott volt még a megkövezéstől megmentett Mária-Magdolna is, aki épp a bűntől való szabadulás által lett hűséges tanítványa Krisztus urunknak hiszen, „Sok bűne bocsánatot nyert, mert nagyon szeretett. Akinek keveset bocsátanak meg, kevéssé szeret.” (Lk 7,47) Ez az irgalmas szeretet.

Javulásunk legfőbb fokmérője tehát az, hogy mennyire vagyunk képesek a jó emberek társaságát elviselni. Ha nem, ha idegesítenek minket, akkor még nagyon messze vagyunk Isten országától. Ha keressük a társaságukat, akkor már jó úton haladunk. A másik embert is csak akkor tudjuk jól és helyesen szeretni, ha magunk is tisztában vagyunk saját gyenge emberi mivoltunk őssebzettségével. bűnösségünkkel. Igen kevés olyan szilárd erényű ember van köztünk mint János, ezért Krisztus is olyan emberre bízta az Egyházát, aki a bűnben edződött meg megutálva azt, „tűzbe vetem, és kiégetem őket, mint ahogyan kiégetik az ezüstöt, és megtisztítom őket, mint ahogy megtisztítják az aranyat.” (Zak 13,9)

Jónak lenni tehát nem egyszerű, de nincs más út, hogy az Isten társaságába kerüljünk, hogy társtulajdonosok legyünk az ő általa vezetett vállalkozásnak, amit teremtésnek hívnak. Ha karrieristák leszünk, akkor csak középvezető lehet belőlünk, mivel az ördög nem fog lemondani az ügyvezető igazgató beosztásáról, s akkor leszünk a legnagyobb kínban, mert döntési jogkörünk nincsen, felülről taposnak, alulról követelőznek, ez maga a kilátástalanság, a pokol. Akarjunk jókká válni, minden megutáltatás ellenére, mert az Isten minden segítséget megad ehhez, ám a döntés a miénk!