Szeretet Nagykövetei

Idősekkel a hittitkokról beszélgetni nagyon merész vállalkozás, mert eszünk nem lehet ahhoz, hogy fölérjünk a hitmagaslatokhoz, amiben ők azért mesterek, mert benne éltek 8-9 évtizeden keresztül. Amikor liturgikus ünnepnapok vigíliáján arról elmélkedünk, hogy mit fogunk ünnepelni, megállapíthatjuk, hogy az ünnepek magyarázata során már sok mindent belemosott a mai, erkölcsi fertőben tengődő nemzedékek okoskodó relativizmusa.

Csütörtökön délután jöttünk össze és a közelgő bibliai vetélkedőre készültünk, aminek a témája a kánai mennyegző története, vagyis Jézus első nyilvános csodatétele egy mennyegzőn, ahová őt édesanyjával, Máriával, valamint tanítványaival együtt hívták meg. Soronként, mondatonként értelmeztük az evangéliumi történéseket. Olyan kimeríthetetlen a Szentírás, olyan feneketlen mélység, egyenesen olyan, mint az örökkévaló: végtelenül nagy a gazdagsága. Csodálatos hitértelmezésünk talán soha nem ért volna véget, ha nem nézek az órámra és nem zárom le sebtiben az alkalmat. Sietnem kell, mert el kell érnem a buszt, ma misére megyek, áldozócsütörtök van, a mennybemenetel ünnepe, a húsvét utáni 40. napon állunk az idő tengelyén. Blanka néni, aki köztünk a rangidős, s legokosabb mondja szelíden.

– Áldozócsütörtökön volt az én szent első áldozásom is, amikor 8 éves voltam.

– Mikor volt az? – kérdeztem a szent életű asszonyt.

– 1939-ben. – válaszolja mosolyogva, és e mosolyban benne volt az is, hogy ez nekem beláthatatlan messzesége az időnek, hiszen anyám sem élt akkor még. Kérés nélkül mesélni kezd, s a visszaemlékezés öröme fényes pírral színezi arcát. – Fonyódon jártunk iskolába, a Miasszonyunkról nevezett Iskolanővérek tanítottak bennünket, akiknek ott, egy villában volt a zárdájuk; akkoriban sok szerzetes volt, a nővérek is vagy húszan lehettek. Az elemiben ők tanítottak, az első és második osztályosok mind egy teremben voltak. Beáta nővér volt a tanítónk, én második osztályos voltam akkor, amikor elsőáldozó lettem. Nagyon szerettem szentmisére járni, akkor mindenkinek volt Misszáléja. Szép a latin nyelv, gyönyörű misék voltak, nagyon szerettem a liturgiát. Ify Lajos plébános volt a hitoktató atyánk, nagyon szigorú ember volt, mind féltünk tőle. Én nem voltam olyan buzgó, mint amilyen sok szépre a nővérek tanítottak bennünket, mindig aggályoskodtam a bűneim miatt és akkor is nagyon féltem a gyónástól; az volt az első gyónásom. Mégis én lettem az első gyónó, rettegtem. Volt az évfolyamunkon egy úrilány is, ő persze magántanuló volt, így csak nagy-néha járt be az iskolába, ő lett volna az első gyónó, de nem tudott megérkezni, így én mentem be elsőnek. Egész hosszú, fehér ruhánk volt, az enyémet édesanyám varrta. Mi minden óra előtt katekizmust tanultunk, mondtuk hangosan a kérdéseket-feleleteket, mielőtt a tanítás megkezdődött reggel, mert így lehetett megtanulni. Mai napig is tudom a katekizmust, a jó nővérek tanították meg nekem. Volt Biblia is, a mienk képes volt, és egészen a teremtéstől kezdődően mindent megtanultunk, Jézus Krisztus eljöveteléig. Jézus tanítása a mennybemenetelig tartott, áldozócsütörtökig, akkor eloltották a húsvéti gyertyát. Az áldozócsütörtököt azért hívják annak, mert rendszerint ezen a napon történtek az első áldozások az Egyházban. Nagyon szép erre visszagondolni!

Hallgatjuk az asszonyt, s kicsit irigykedünk és lelkünk mélyén bevalljuk, hogy nekünk csak most esett le a tantusz, hogy arról nevezték áldozócsütörtöknek hagyományosan, mert ezen a napon volt az első áldozás. Ma ez nem egyértelmű, mivel megtört a hagyomány, így már csak az emlékezők tartják életben az erről való tudást. Mert ma a hagyományhoz való ragaszkodást is a fennállóval való szembenállásként értelmezik tévesen. S mi lesz aztán, ha ők elmennek ebből a világból? Ki fogja ezeket megtanítani, megmagyarázni, összekötni a jelölőt a jelölttel, és kimondani a jelentést? És hogyan fogjuk fel, ha nem lesznek hozzá képek, amit emlékezetünk eltárol? A mennyegző szó erkölcsi tartalmát a mai gyerekek már nem értik és nem ismerik. Hogyan töltjük meg jelentéssel és képekkel, ha már csak olyan esküvőkön vesznek részt, amiket nyugati, elamerikanizált konzumcikk mintájára kiüresített a külső máz és a kulturálatlan, gyakran ízléstelen szórakozás?

Ezek kapcsán gyakran elhangzik az a kifejezés, hogy a „kor bűnei”. Álságos szókapcsolat, nem lehet jelentése, mert a kornak nincsenek bűnei, csak az egyes embernek lehetnek bűnei. Az ilyen kifejezéseket csak azért gyártjuk, hogy felmenthessük magunkat az egyéni hibák, vétkek és súlyos bűnök alól. Nem érv az, hogy a mai világban nem lehet úgy kereszténynek lenni, mint régen, hiszen mindig is a fennálló erkölcstelenségekkel való szembenállást jelentette a keresztény életformát. Egy kor pedig attól lesz dicső vagy aljas, hogy mekkora a szembenálláshoz való bátorság mértéke az egyes emberek lelkében. Éltes korú visszaemlékezőink azonban abba a lelkiállapotba emelnek bennünket, amiből forrásozik ez a bátorság. Akkoriban azonban nem kellett a szavakat magyarázni, mert a kifejezéseket az emberek valódi életének értelmezéséből vették.

Dezső Tibor Attila református lelkész gondolatai nyomán megérthetjük, hogy a menny és a menny(asszony) között milyen érteményi összefüggés van, mivel „ha abból indulunk ki, hogy mi egy lakodalom csúcspontja, legfontosabb mozzanata? Az, amikor a menyasszony a »mennybe«, azaz a padlásra vitetik, és ott megtörténik az átváltozás csodája, hiszen nem az jön vissza, aki oda felment. Mert oda szűzen ment fel, leányként, és asszonyként jött le. […] Mert egy érvényesen megkötött házassággal csak feleség lesz, asszonnyá akkor válik, amikor áldott állapotba, vagy népiesen fogalmazva »más állapotba« kerülve először tapasztalja meg az átváltozás csodáját. Amikor anya lesz. Addig csak nő, vagy csak hölgy, de legjobb esetben is csak feleség.” (forrás: Dezső: A magyar nép egész-sége, 15)

Azt hiszem, hogy a mai kor emberének életéből hiányoznak ezek az átváltozások, amik jelentést adhatnának az élet dolgainak, az emberi életállapotoknak, a kapcsolati minőségeknek, amit Krisztusban éltek meg, mert mindennek ez volt a vonatkoztatási origója. Ma nincsen olyan tengely, aminek kordinátarendszerében mozogva el lehet dönteni, hogy valami jó, vagy helytelen, így a választásoknak sincsen tétje. Ha nem a mennybemenetel az origó, akkor életünknek, emberi történéseinknek, kapcsolataink alakulásának valóban nincsen tétje. Ha nem az üdvösség életünk végső perspektívája, akkor a teremtésnek, az ember fogantatásának sincsen tétje, és akkor büntetlenül le lehet mészárolni a nem kívánt magzatokat. A halállal, s az azt követő sorsunk kérdésével való bátor szembenézés oszlathatja csak el bennünk emberi létünk minden kétségét.