Szeretet Nagykövetei

Fiatalokkal foglalkozni felemelő, ám nem mindig tekinthető sikertörténetnek, mert a korszellem úgy söpör végig azokon a színtereken, ahol ők élnek, mint egy mindent magával tépő hurrikán. Nagyon biztos gyökerekre van szükség ahhoz, hogy talpon maradjanak, és az értelem iránti igényük hangja megértés után kiáltson. Ha a lélek tekintete, az értelem valami másra irányul mint az igazság, akkor nincsen kapaszkodó, akkor sodródnak a fergeteggel. Gyakran mi, a nevelésükért felelős felnőttek hajszoljuk bele őket értelmetlen teljesítménykényszerekbe. Gyerekeink, fiataljaink agyon vannak mérve, hajtva, követelve, és szidva. Ám mivel ezek a velük szemben támasztott elvárások a világ változását követve folyton átalakulnak, a szép lelkű fiataljaink reményeiket veszítve megsebződnek, majd bezárulnak, és korán eljön fiatal életükben az idő, hogy már senkinek nem tudnak hinni. Sok-sok felnőttben csalódhatnak, és ezek után már nem is akarnak annyira felnőni. Ma nagyon jellemző a felnőtté válást jelző felelősségvállalás késleltetése. Ezért kárhoztatjuk a fiatalokat, lustának tartjuk őket, pedig ennél mélyebben ható korproblémáról van szó. Unokaöcséimmel anyjuknak veszekednie kellett, hogy úszni menjenek. Velük tartottam én is, hogy amíg a fiúk bent szenvednek, mi sétálunk egyet a hideg estében. Reméltem, hogy barátjukkal, Ádámmal is találkozom majd, mert régen nem láttam, ő is közösségünk tagja öccsével együtt.

Most nem jött, helyette azonban anyja behívott minket. Éppen vacsorához ültek le a fiúk, nagy örömmel üdvözöltek. Szívesen megyek be hozzájuk, az egész családot megszerettem. A szülők, és a nagymama ugyanis értik, érzik, és élik is a változást, amit a fiúk megdolgoztatott lelke diktál. Ádám, az idősebb, akinek gondolkodása sokat formálódott, és látásmódja a lélek felnyitott szemén át sokat finomodott, emberi kapcsolataiban körültekintőbbé vált, ami a viselkedését is megváltoztatta. A gyerekekere nem az üres szavak vagy az ideges kiabálások, a tehetetlenséget álcázó zsarolások lesznek változást elindító hatással. A velük való foglalkozás során, a saját lelkük felfedeztetésének hatására valaki más változtatja meg a szívüket. Krisztusról azért kell nekik beszélni, hogy az emberi hang lejtőjén lelkükbe zuhanjon az az ige, aki maga Krisztus, mert az emberi szíveket csak ő tudja átalakítani. Ó, mennyire tudjuk mi, tanítók a komolyságot hangoztatni, és ha a lelkes (szó szerint az, aki felfedezte, hogy van lelke) tanítványok elkezdik komolyan venni azt, amire tanították őket, akkor megijedünk? Mert csak arra szólíthatjuk fel őket, amit mi magunk is komolyan veszünk. Persze, a tanítás szavai egy lelkigyakorlaton csak úgy elszállnak, ám a szívben az Ige dolgozik, és készen kell állnunk a változásra, amit a tanítványok később szívből formálódó szavai, és megváltozott viselkedése aztán jelezni fog nekünk: ezért fontos a tanítás utóéletét is követnünk. Elérhetőknek kell maradnunk a tanítványok számára, mert nekik még nincsen tapasztalatuk, így a praxisban a segítségünkre szorulhatnak. Bálint, az ifjabb, éhesen vetette magát a gőzölgő tányérra, majd halk köhintésemre szemérmesen elmosolyodott, és pironkodva keresztet vetett, és elmondta az étkezés előtti imát. Tapintatos jelzésemet azonnal értelmezte, és máris ott volt az asztalnál valaki más is, a nagy Változtató, aki most bátyja, Ádám hangján szólalt meg.

A fiú gondterhelt arcán rögtön láttam, hogy most valami őt érte, és zakatol, háborog a lelke. Ő hirtelen természetű, és nagyon fel tud indulni, ilyenkor gyakran heves, s ha vita támadt, régen ilyen helyzetekben mindig a maga vélt igazát védte. Most azonban valaki másért lángolt benne az indulat, s nem csak lángolt, mert most nem üres, és felháborodott, vagy elszórt szavakban megnyilvánuló, azonnal füstté váló értelmetlen érzelmek zaklatták fel: ő most lépést is tett, vagyis hős akart lenni, nem csak heves. A heves fiatalokból hősök akkor válhatnak, ha melléjük lépünk, és együtt irányt veszünk, ehhez kell a tapasztalat, ebben szorulnak még ránk. Elmesélte, hogy régi osztálytársát vitték haza anyjával a zeneiskolából, és a kislány könnyes, kétségbeesett vallomását meghallgató fiúból egy komoly lelkigondozó vált a rövid beszélgetés során. Hallgatom, beszédre biztatom a fiút, aki lelke mélyéből izzó aggodalmát kifejező szavait jól megválasztva meséli a történteket. Szavai pontosak, ítéletei letisztultak, mert hazafele úton anyjával átbeszélték már, most újra, közösen mesélik nekem a történteket.

Hallgatok, lelkem szemével figyelek, és bennem is megtestesült az ismeretlen gyermekért érzett, aggódó szeretet. Idős barátnőm ismétli gyakran nekem, hogy a hírekben hallott rossz tragédiák, történések mennyire megérintik őt is, különösen, ha gyerekekről van szó, mert abba szinte belebetegedik, és ott maradnak a taszító képek, a rémisztő szavak a gondolataiban sokáig, pedig – mint mondja – nem is ismeri őket. Mert akinek a szeretet nyitja meg a fülét, az már a szívével lát, és neki már nem lehet idegen az, akiről hall, hogy az illető bajban, vagy bántva van! Mivel is altatjuk el ilyen történeteket hallva a lelkiismeretünket? Nem is ismerem, mi dolgom van vele? Ezzel elhallgattatjuk a szív mélyén megszólaló irgalmas szeretetet. Pedig ez nem a mi hangunk, itt valaki más int bennünket. Irgalomra mi emberek, a saját erőnkből nem vagyunk képesek, nekünk önző, gyakran számító, néha pedig zsaroló szeretetünk van. Gondoljuk csak nevelési patthelyzetben vergődő, elkeseredett szülők aranymondásaira: – Hát ezt érdemlem én tőled? Hát erre tanítottalak én? Az irgalmas szeretet hangján nem a mi sajátunk szólal meg bennünk. Az irgalom az Isten hullámhossza. Minden önzetlen, a másikért szenvedni, meghalni, áldozatot vállalni képes szeretet forrása az a Valaki, aki lelkünk szemét beirányozza. De belül szólal meg, és akkor már a miénk a feladat. Ha ezt elmellőzzük, és súlytalanná tesszük, akkor a szeretet ellen vétünk: ez a mulasztás bűne. Ó, milyen sokszor behunyjuk a szemeinket!

Ádám elmondta, hogy a kislány el van keseredve, sírdogál, öngyilkos gondolatokkal viaskodik, és magán önsebzést végzett, melynek nyomait bőrére kaparta kétségbeesett szorongása. A fiú az anyjával beszélgetett, hogy miként is tudnának a lánynak segíteni. Közben tányéramba merítették a vacsorát, de gyomrom összeszűkült a történet hallatán, és fejemben száguldoztak a képek, és a gondolatok után szaladva hirtelen megszólaltam:

– Ádám, én itt tudok maradni még egy napot, hozzál össze valahogyan vele egy találkozást – szóltam a felnőttként viselkedő heves kamaszhoz. Nagy szemeket meresztett rám, ám én szótlanságának burkát felrepesztve válaszoltam néma, szavak nélküli belső gondolatára. – Nézd, tudod, hogy nincsenek véletlenek, és megtanultad, hogy a dolgok alakulásának precíz összejátszásában Isten a nagy rendező. Mi anyáddal, és a húgommal most sétálni akartunk, ám mégis itt kötöttünk ki, éppen akkor, amikor te ezzel a hírrel megérkeztél. Szívemből jött ez az indulat, azt mondom, hallgassunk rá, és a többit majd Isten elrendezi. – Ádám rövid töprengést követően bölcsen válaszolt.

– Igen, és biztosan tudom, hogy ez nem véletlen, és a bérmálásban erre esküdtem fel. Nem tudom, hogy rá tudom-e beszélni Julit, de megpróbálom.

Arca kisimult, néztem a naggyá lett Krisztus-katonát, akit küldetésbe hívott a nagy Király, mellérendelve engem, mintegy szárnysegédnek. Közös küldetésünk alig pislákoló reményének izgalmával köszöntem el tőle. Kamasz ifjaknak már sok lehet a puszi vagy az ölelés, így hát kereszttel jelöltem a homlokát a fiatal katonának.

– Imádkozzunk Juliért ma este, a többit pedig bízzuk a Mesterre! – köszöntem el tőle, aki anyja minden támogatását élvezve indult bevetésre, hogy a holnapi ütközetet előkészítse. Már majdnem tíz óra volt este, amikor visszajelzett. Másfél órán keresztül győzködte a leányt, hogy jöjjön el a találkozóra, nagy volt az ellenállás. A lány végül elígérkezett délutánra, de kemény kikötésekkel. Elmondta, hogy csak a szabadban hajlandó találkozni velünk, zárt helyre be nem megy, a problémáiról nem fog beszélni, és ha a téma számára kellemetlen, azonnal elmegy onnan. Mekkora diplomáciai érzék kellett ahhoz, hogy ez a fiú ennyit is elérjen. Nem volt benne biztos, hogy Juli holnap ott lesz, ám én biztattam: tegyünk mindent úgy, ahogyan megbeszéltük. Nagyon büszke voltam rá, mert küzdött, mert nem adta fel, mert hallotta az irgalom hangját a lelkében, és nem hallgattatta el. Idős barátnőmre gondolva aludtam el, mert Juli ettől kezdve már nekem sem volt idegen. Sötét képekkel küzdöttem az éjjel, és féltem, hogy vajon a jó szavakat megtalálom-e? Sejtésem sem volt arról, hogy mit is fogok neki mondani, de legbelül erős bizonyossággal éreztem, hogy találkozni fogok a lánnyal, és a szavak, majd azok találnak rám.

Másnap busszal mentem a szomszédos városba, hamarabb érkeztem így, mint a megbeszélt időpont, de nem volt senki, aki időre elvitt volna. A buszon ültem már, amikor Ádám hívott, hogy hamarabb kellene érnem, mert a kislány megváltoztatta az időpontot. Csak mosolyogtam magamban, hogy a nagy Rendező megelőzött mindent, így egészen pontosan érkeztem. Nos, ez sem volt véletlen. A fiú izgatottan jött elém, még mindig bizonytalan volt, és a hideg, szürke délutánon együtt tekintettünk a kis utca felé, ahonnét Julinak érkeznie kellett. Mint ázott kismadár, egy szál szürke kardigánban, azt maga előtt összehúzva jött felénk a lány, bizonytalan léptekkel. Összeszorult a szívem, amikor a kis madárra néztem, és amint hozzánk ért egyből megöleltem.

– Kabátod, Juli nincsen? – kérdeztem a didergő gyermeket.

– Nem fázom – mondta vékony, reményvesztett hangon.

– Nos, kabát nélkül az utcán nem maradhatunk, mert nagyon hideg van, hát irány a szomszédos cukrászda, majd ott kapunk jó forró teát, átmelegszünk, és beszélgetünk – mondtam, majd időt nem hagyva a zavart leánynak, vállát átkarolva irányba állítottam. Magam is csodálkoztam, hogy tegnapi kikötései hirtelen semmivé lettek, és követett bennünket. Már akkor erőtérbe került, ám ennek erejét nem mi adtuk, hanem az, akit képviseltünk. Hihetetlennek tűnt az átalakulás, és másfél órás beszélgetésünk során mennyi minden tört fel a szívekből, ezt leírni nem lehet, mert szavamat adtam, hogy ezekről nem beszélek. Mennyi fájdalom, seb, mennyi könny szakadt fel ez időben, és mindnek oka a teljesítmények, elvárások, a lelki beszélgetések hiánya, az önismeret nélküli önutálat, ami elhatalmasodott ennek a gyermeknek a lelkében. Mennyi vívódó, értelemre éhes fiatal vergődik ebben az agyonméregetett világban!

Julival való találkozásunk során Ádám lelki mesterkurzust végzett. A mindig beszélni akaró, a mindig okoskodó fiú most mélyen hallgatott, de nagy figyelemmel volt jelen. Jelenléte burokká vált Juli számára. Látszólag én beszéltem, de nem én voltam a főszereplő, hanem a csendben figyelő fiú. Hallgatásával olyan valakit képviselt, aki némán ott dolgozott, és alakította át a szíveket, törölgette a könnyeket, felfakasztotta a fájdalom által lezárt ajkakat. Most én beszéltem, de Ádám közvetítette az Igét a hallgatással. Megváltozott ez a gyerek. Komoly lett, felelősségteljes, másért hallgatni tudó igazi katona. Otthon engem kérdeztek, hogy mi történt, mindenkit érdekelt a találkozásunk története, ott volt az irgalmas szeretet az asztalnál újra Juli sorsával. Megindultak a fiatalok, tettekre váltották a tanító szavakat. Intettem Ádámnak.

– Beszélj Te, hiszen ott voltál. – Bátortalanul szőtte egymás után a szavakat, s közben engem figyelt, vajon jól fogalmaz-e. Jobban kellene bíznunk az ifjakban, hagyni őket beszélni, félretenni az értelmetken kliséket, és megtanítani őket arra, hogy mit jelentenek a szavak. Akkor, amikor magunkról hallunk, akkor fedezzük fel a saját benső világunkat, és megkezdett mondatainkat átszövi az Ige, és bearanyozza mindazt, amit szeretetből mondunk. A fiatal így ismeri meg saját magát, és ettől lesz önbecsülése.

Húgom jött értem, és már a lépcsőház alján jártunk, amikor testvérem visszafordult, és Ádámhoz szólt:

– Figyeljetek is egymásra, mert most már nem holmi játszótéri kapcsolataitok vannak. Felelősséggel tartoztok egymásért, és nem lehet elmenni a másik mellett!

A történetnek még nincsen vége, ezt a leányt most kísérni kell, és talpra állítani, keresni azokat az embereket, akik mellette lehetnek. Aki Krisztus katonája, ilyen haditerveket kell, hogy kieszeljen, és szárnysegédként kell mellettük maradni a tanítóknak is. A korszellem legnagyobb tévedése az, hogy alábecsüljük a gyerekeket, pedig belőlük lesznek majd a szentek!