Szeretet Nagykövetei

„Aki szeret engem, megtartja tanításomat, Atyám is szeretni fogja őt, hozzá megyünk, és lakóhelyet veszünk nála…” – mondja a búcsúzó Jézus a tanítványainak, és átadja az örökséget: „Békességet hagyok rátok. Az én békémet adom nektek. Nem úgy adom, ahogy a világ adja nektek.” A Szentháromság föltárta magát előttünk akkor, amikor Isten elküldte egyszülött Fiát. Ez a kinyilatkoztatás. Majd elküldi a Szentlelket is, a harmadik isteni személyt, és onnantól kezdve egy új törvény lépett életbe Krisztus által: szeress! Ebben az egy parancsolatban össze lett foglalva a 10 parancsolat, az nem veszítette el érvényességét, de éppen ezek igája alól akart minket az Isten kiszabadítani. A tökéletes szeretetből kilépő Isten az emberség felvételével vállalta a kettősségekkel terhelt, szennyezett világot, ahol rossz is van. De a Szentlékek a mi lelkünk is lesz, és az életünk átistenül, ha ennek a parancsnak alávetjük magunkat. Miért fontos ez? Mondhatnánk erre azt is, hogy ehhez nem kell kereszténynek lenni, anélkül is tudunk szeretni. Jézus azonban újfajta szeretetet hozott, hiszen a Szentháromságból lépett közénk. Azt a szeretetet hozta el, amivel az Atya szereti a Fiút. Milyen ez a szeretet? A kérdésben benne van a válasz, ugyanis ez a szeretet a harmadik isteni személy, a Szentlélek. Ez a szeretetünk. Pontosabban ha nem a Lélekkel szeretünk, az nem szeretet. A megkeresztelt ember új természetet kapott, vagyis Isten egy új természetet adott nekünk, mert ezáltal vagyunk Isten gyermekei. Jézus Krisztus halála, feltámadása, és a Lélek kiáradása révén Isten természetéből részesültünk! Ettől tudott megváltozni a szeretőképességünk. Ettől leszünk képesek arra, hogy ha arcul csapnak bennünket, akkor ne üssünk vissza ösztönösen. Tegnap idős szerzetesnővér barátom hívott fel telefonon. Sok mindenről beszélgettünk, szóba kerültek katolikus Egyházunk vérző sebei, és bűnei is. Azt mondtam a nővérnek, hogy ezeket én is látom, érzem a modernizmus ütötte rombolást az Anyaszentegyházunk testén én is, de engem ez nem érdekel, és nem befolyásol. Mert az Egyházunk nem a hívők, nem a püspökök, és nem a papok életvitelétől függ. Attól romlik, mint mindig a történelem során. Hányszor, de hányszor akarták a katolikus Egyházat megroggyantani, a Föld színéről eltörölni, azonban ez soha nem sikerült. Most sem fog, még akkor sem, ha sok a belső ellenség. Nem sikerülhet, mert az Egyház mélyén Krisztus személye van, aki megígérte az első pápának, hogy a pokol kapui sem vesznek erőt rajta. Igen. Most nem annak van az ideje, hogy sajnálkozzunk a pokoli arculatot öltött világ istentelenségén, vagy egyes egyháziak, és hívők istentelenségén, szentségtörésein. Most az értékmentés ideje van. Kicsi, apró szeletekben kell mindezeken dolgoznunk, a saját életterünkben. Nem kell a katolikus hívőknek nagyban egyházpolitikát folytatni, és inkvizíciós ítélőszékeket rögtönözniük. Mert nem minden feslett, és nem mindenki romlott, most a fiatalokat kell metafizikai szemléletre beirányozni, velük a szellemi valót megismertetni. Keresztfiaimnak tartottam katekézist, a nagyobbik fiú bérmálás előtt áll, saját döntése vitte erre az útra, mi vagyunk a kezesei. Az ókeresztény Egyházban a kezesek nem amolyan díszletnek álltak oda az oltár elé, hanem a házukba fogadták a hitjelöltet, és tanítgatták, figyelmeztették a krisztusi élet szabályaira. Nem is kereszteltek, bérmáltak olyan jelölteket, akik nem mentek végig a keresztény katekumenátus beavatási folyamatán. Megvizsgálták a jelölt életét, hogy szakított-e minden bűnös dologgal, és csak akkor részesülhetett a szentségekben, ha a kezesek jót álltak érte. Akkor fidelissé, azaz hívővé válhatott, ami nagy rangot jelentett. Miért? Mert az új természete szerint alakította át az életét. A 4. században Jeruzsálemi Szent Kürillosz arról tanít a bevezető katekézisében, hogy a megismert hittitkokat őrizniük kell a katekumeneknek, mert amíg nincsen meg az elegendő tudásuk, addig gúnyolhatják, eltántoríthatják őket az új úttól. Így ír a jeruzsálemi püspök, aki eretnek püspöktársai többször letettek, és elűztek püspöki székéből, mert kitartott az igaz tanítás mellett, és nem vallotta az eretnek nézeteket akkor, amikor a hivatalos egyházi vezetés nagyobb! hányada ariánus lett. Az ariánusok tagadták ugyanis Jézus istenségét. „Amíg tehát a katekézisek tartanak, és téged, katekumen megkérdeznek, mit mondott a tanító, semmit se mondj a kívülállóknak. Mert misztériumot bíztak rád, és a jövő élet reményét. Őrizd meg a titkot annak, aki megfizet neked… Te immár a határon állsz, vigyázz, semmit ki ne fecsegj! Nem azért, mintha nem volna szóra érdemes a tartalma, hanem mert a fül nem méltó a befogadására.” (Jeruzsálemi Szent Kürillosz:Protokatekézis 12) Aki nem tudja a hitét, az csak hittanuló, még nem hívő, így nem tud érvelni sem Krisztus mellett. Ehhez kell a Lélek ereje bennünk, aki az elménket átformálja. Ma a hitre nevelés hiányzik a gyerekek, fiatalok életéből: eljátsszák a hittant, és nem tanulnak semmit. Tisztelet az igen kevés kivételnek, akik még mernek katekézist tartani.

A korproblémák szükségletei a tanítási reflexiók kiindulási pontjait mindenkor hozzávetőleg kijelölik. Ezen a ponton valójában mindig  maga a gondolkodó ember áll, és az ő megismerése, melynek kifejezhetőségi tartományát a szóval lekorlátozott ember mindig szűknek találja, mert érzi, tudja, hogy vonatkozásban áll valakivel, vagy valamivel, amit keresnie kell. A törekvését azonban, mely e munkának, és irányultságnak létet tud adni, annak a feltételezése élteti, hogy valahova mutatnak a késztetések, aminek a megismerése valóságos emberi igény, az idő, a tér, és a test által korlátozott ember számára. Ágoston a szeretetet, mint ontológiai princípiumot teszi értelmezése céljává és eszközévé is, mely megadja a keresőnek a teljesség megismerési korlátainál is a rátalálás bizonyosságát, mely olyan életkapcsolatot nyújt, ahol a forrás, és az ember viszonyrendszerében e korlátok tudomásulvétele emberi létének lényegét teszi megismerhetővé. Ez a megismerés nem lehet azonos tartalmú minden embernél, mely magának a princípiumnak a természetéből adódik. Ez a princípium ettől azonban már nem csak hermeneutikai, hanem ontológiai, ennélfogva egyetemes, azaz minden embernek a sajátja, és egyben közös is. Ezt megközelíteni, és kutatni csak a szó természetének problémájából kiindulva lehetséges, mert a megismerése ennek a princípiumnak minden embernek valós, vagy látens igénye. Ennek a törekvésnek a megtapasztalása készteti az ezzel foglalkozó kutatót is a közlésre.

A tudományos gondolkodás fogalomalkotásra való rabiátus törekvése és a tudományok ennek következtében kialakuló szegmentálódása ezt a törekvést szétaprózza, a gondolat szabadságára ennélfogva a modellezhetőség kényszerzubbonyát kényszeríti. A gyerekeknek esélyük sincsen a világot önmagukkal is egyben szemlélni! Az ember gondolatainak szabadsága a végtelenre irányul, ami éppen arra mutat rá, ez a szabadság nem az ember sajátja. A fogalomalkotás iránti igény szükséges velejárója a gondolkodásnak, ugyanakkor veszélyes eleme is, mert valaminek igaz, vagy hamis voltát a fogalom ismerete önmagában nem garantálja, azt csak az ítéletek ismeretelméleti szintjén lehet felismerni. A gondolkodás ezért az ember önértelmezéséből kiindulva a korszellemtől el kell, hogy válassza az igazság fogalmát, mert az a valóságtól függ. Akkor, amikor még művelték a metafizikai bölcselkedést, a filozófiai fogalmakat a valóságból vették!  Az igazságnak feltétlennek és megfellebbezhetetlennek kell lennie, ezért az mindenképpen meghaladja az egyszerű értelmi ítélet keretét, mert ez minden értelmi ítéletet lehetővé tevő, és igazoló alap. Ennek a megismerésnek emberi igénye elválaszthatatlan az embertől, aki csak a fogalmi gondolkodás, és az erőltetett relativizmus zsákutcájából való kiszabadulásával tekinthet rá erre az igazságra.

Ágoston maga hívja fel a figyelmet arra a kötelezettségre, hogy „Ha ugyanis olyasmit birtokolunk, ami nem fogyatkozik meg az elajándékozás révén, akkor mindaddig, amíg nem adunk belőle másnak, nem úgy birtokoljuk, ahogyan birtokolnunk kellene. Márpedig ő azt mondja: Akinek van, annak még adnak. (Mt 13,12)”[1] Ezzel szemben a fogalmakba zárt megismerés és tudás valóban öncélú, és nem hozza magával azt a közösségértelmezést, amiben az egyes ember is rátalál magára a benne gondolkodó értelmezőre, és az őt tanítóként támogató tekintélyre.

[1] A De doctrina christiana mű alapján: Ágoston szerint a szeretet parancsának szem előtt tartása, valamint az e műben ismertetett értelmezési módszerek elsajátítása útján járva a keresztény ember a Szentírás értelmezése eredményeként az e világon elérhető legmagasabb fokú tudás birtokosává válhat. Ennek a hermeneutikának célja azonban nem az önmagáért való tudás, hanem a keresztény élet megvalósulása, az örök élet reményében. (Doctr. chr., 14) Ez egy életkapcsolat. 

Irányultsága ennek a tanítási gyakorlatnak az, hogy a hittanulók hozzáférjenek a külső szónak az igazsággal való összemérését jelentő belső ismeretelméleti fórumhoz, azaz egy belső lélekhasználat elősegítése, és egy tudatos, elköteleződésen nyugvó ismeretelméleti nézőpont felvételét célzó nyugalmi állapot elérése a digitális ismeretközlő világ felgyorsult, sekélyes megismerést előidéző információhalmazában. Célja egy katolikus beavatás, mely az érzékelés, a felfogóképesség átalakítása, ami a lélek gyakorlatoztatása, egy lelki alakformálás, ami a gyorsan változó emberi környezetben nem az emberi környezetet kutatja – melyet ma egy helytelen, és kizárólagosságra igényt tartó kutatási formának tartok –, hanem magát az embert. Meggyőződésem, hogy ez az út képes elvezetni a keresztény életre elköteleződést mutató hittanulót annak megtapasztalásához, hogy ő, mint személy valójában egész (Conf., V.10.18), aki felismeri azt, hogy létezik egy változatlan, élő igazság, aki személy, és nem egy tan, akihez tetteit, és saját magát is mérheti, és segítségével egy valódi keresztény „modus vivendi” kialakítására, és fenntartására válik képessé.

– Miért teremtette Isten a világot? –hangzik a kérdés a gyermekhez.- Mert szeret bennünket. – Honnan tudod, felismerni leginkább Isten szeretetét? – vizsgáztatnám a nagy kamaszt, ám ő  vonakodik válaszolni. 12 éves öccse azonban egyből rávágja: – Hát onnan, hogy vagyok. Ez bizony nagyon magas szintű metafizika, ontológiai igazság, ami egy gondolkodó, még tiszta lelkű gyermeknek egyértelmű. Benne maga a Lélek mondta ki ezt. Erről így tanít Jeruzsálemi Szent Kürillosz: „A hang már nem csak kívülről kopogtat, mert benn lakik már a Lélek, immár isteni lakhellyé teszi elmédet.” (uo. 5) Vizsgáljuk meg ezt a belső világunkat, az elménk világát, mert ha ott a Lélek lakik, akkor teljesen mindegy, hogy mekkora rohadást tapasztalunk magunk körül a világban, vagy esetenként az Egyházban. Valószínűleg ezek a jelek sokakat elkeserítenek, és emiatt nincsen kedvük értéket menteni, és hajlamosak arra, hogy a maguk módján éljék meg a hitüket. Ez nem krisztusi azonban, mert a Lélek arra teszi képessé a hívőt, hogy a világban élje meg a hitét, ezen a küzdőtéren, ahol a sátán uralkodik, és tombol most. Ebben éltek az ókori igazhitű püspökök, ebbe haltak bele a mindenkori vértanúk, és erre a küzdelemre, ezekre a vértócsákra épült az Egyház. Amikor tombolni kezdett hazánkban is a hitet elsöpörni akaró kommunizmus, Apor Vilmos püspök nem tartotta értelmetlennek az asszonyok becsületét, a tisztaságot a vére árán megvédeni, és látta értelmét a felajzott orosz pribékek golyózápora elé állni, hogy a nála menedéket kérő asszonyokat ne tudják megbecsteleníteni. Ma, akármilyen erkölcsi romlottság is van, igenis küzdeni kell a fiatalok tisztaságáért, mert ennek mindig van értelme. A hitvallásnak, és a vértanúságnak mindig ideje van, és ettől remegnek meg a pokol kapui igazán, és ez a Lélek átformáló ereje, ami miatt az Egyház elpusztíthatatlan, és emiatt dühöng a sátán. A jó harcot azonban csak akkor tudjuk megvívni, ha ezt mi is elhisszük, mert bizony úgy tűnik, hogy ebben a hitben a gonosz erősebb. Csak a szeretet győzheti le ezt. Hagyjuk hát, hogy bennünk a Lélek szeressen, ez Krisztus igazi békéje.