Az igazság munkatársai
Szent Lőrinc diakónus vértanú, amikor a katonák erőszakosan követelték, hogy adja elő az Egyház kincseit, akkor három nap haladékot kért, hogy előhozza azokat. Majd seregnyi koldussal, bénával, beteggel jelent meg és szeretettel rámutatott a fődiakónusként rábízott gyülekezete tagjaira, és szelíden ezt mondta: – Íme, itt vannak az én kincseim.
A lelkigyakorlatos házban a nyolc fiatalra nézve magam is azt éreztem, hogy Egyházunk kincsei vannak itt, ebben a falatnyi nappaliban, és igazságra éhesen figyelnek, várnak az Igére. Sokan vannak, akiknek lehetőségük adódik ilyen körben ülő, és figyelemmel hallgató lelkek tanítására, de úgy vélik talán, hogy kevesek ahhoz a feladathoz, ami rájuk vár a szomjas lelkek felüdítése terén. Valóban nem vagyunk méltók arra, hogy Isten Igéjét hirdessük, és az igazság munkatársai legyünk, amint azt a pápává választott Joseph Ratzinger bíboros megfogalmazta. Munkatársai, vagyis valakinek a küldöttei, apostolai, mert a görög aposztolosz szó küldöttet jelent. A héber gondolatvilágban a küldött magát a küldőt jelenti, vagyis Jézusból csak annyit tudunk másoknak megmutatni, ami a saját életünkön meglátszik.
Ez kevés – mondhatnák velem együtt sokan –, ám Szent Ágoston megfogalmazta azt a mindannyiunkat érintő kételyt, hogy soha nem leszünk elegendők, mert a teljesség ebben a földi életben nem elérhető. Ágoston gondolati magaslatainak egyike az a meghatározás, mely szerint az emberi lélek alapjaiban az Isten aktus-szerűen van jelen. E világi életben ugyan elérhetetlen a tökéletes Istenismeret, de éppen e törekvésben válik a lélek isteni-formájúvá, és ebben a törekvésben szerez tudomást az Istenről. Erre a lélek csak akkor képes, ha már eleve lakozik benne tudás Istenről. Ez a tudás csak a megismerés folyamatának kiteljesedésével válik az Istenre vonatkozó kijelentések bizonyos alapjává, bár emberi szavakkal akkor sem tudjuk tökéletesen visszaadni. Csak reménykedhetünk abban, hogy ismereteink az úton tartanak bennünket.
De miféle remény ez? – töpreng Ágoston a 158. beszédében hangosan, hallgatósága előtt: „Elérhető? Ott lesz a végén? Ha ugyanis a dolog maga megvan már, akkor nem lesz többé remény, de valójában, sőt leginkább maga a remény is szükséges az úton levéshez, ám maga Isten vigasztalja meg (útközben) az utazót. Az úton haladva elbírja az úttal járó fáradtságot az ember, mert reméli azt, hogy megérkezik. De ha elveszik tőle a megérkezés reményét, akkor azonnal megtörik a járás lendülete. Ezért van a remény az üdvösségre, a földi zarándoklat igazságosságának elérésére.” (Ser.158,8,8)
Vajon melyik tanító, vagy szónok merne ma a hallgatók előtt olyat mondani, amiből azt sejthetik meg, hogy ő maga sem tudja biztosan, hogyan van, vagy lesz az a dolog. Miként lehetne ez pedig másképpen az Isten dolgaival kapcsolatosan? Melyik pap vagy tanító meri azt mondani, hogy így lesz jó, vagy akképpen, de bizonyosan? Bizony egész életünk törekvés, folyamatos, soha fel nem függesztett megtérés. Nincsen teljes Istenismeret, csak ennek a lélekben el nem hallgató vágya, és törekvés utána. Ebben a törekvésben pedig maga a törekvés a hangsúlyos, a szellem azonban ismeri Istent. Ágoston is tudta, hogy ebben a földi életben nem tudjuk a végtelen ismerettartalmakat elménkkel befogni, mert mindazt „amit megértek, azt hiszem is, ám nem értek meg mindent, amit hiszek. Mindazt azonban, mit megértek, azt tudom is, de nem tudom mindazt, amit hiszek… Azért, mert igen sok mindent nem tudhatok, azt mégis tudom, milyen hasznos, ha hiszem.” (A tanítóról., 11.37)
A legtöbb hittitok ilyen ismeret, de ha összekötjük a szív mélyén élő Istenről való sejtésként bennünk élő tudással, akkor érezzük, és nem hagy el bennünket ez a bizonyosság akkor sem, ha nagyon cudar világ van körülöttünk. Az idős emberek hite ezért nem tudott soha megtörni, mert voltak körülöttük olyan tanítók (szülők, papok), akik folyamatosan ébresztgették bennük ezt a tudást. Ez pedig nem iskola, vagy világi tudóskodás mértékétől függ. A lelkiismeretüket folyamatosan gyakorlatoztatták, és cselekedeteiket folyton összemérték az Isten törvényével, amit bennük magukban piszkálgattak meg. Megtehették ezt azért, mert a mindennapjaik is át voltak istenítve. Jézus nevében indultak útnak, Jézus nevében kezdték, fejezték be a munkát, és nem lazsáltak, mert őket is arra nevelték szüleik, hogy van Isten, aki még a rejtekben is lát. Továbbutalták a nevelésben az ellenőrzés jogkörét Istennek, de ők is megtettek mindent, amit az atyasággal, és anyasággal rájuk mért az Isten.
Most én is arra gondolva ülök itt a fiatalok gyűrűjében, hogy Isten néz minket. Szavaim elhagyják a számat, de minden lélekzetvételnél Istentől kérem az újabb szavakat, amik nem az enyémek. Valóban nem vagyunk méltók arra, hogy tanítsunk, neveljünk, de ha magunkat méltónak tartanánk, akkor azt tanítanánk, ami a miénk, mint azt a tudományos világban láthatjuk, ahol egy-egy feltalált dolgot nem a lényegi jegyeiről neveznek el, hanem a feltaláló tudósról. Így még véletlenül sem lehet összefüggéseket felfedezni a dolog, és az elnevezés jele között.
Az ember tudása, és a valóság ugyanis soha nem azonos, mert az ember sem az értelmével, sem a képzeletével nem érheti el a teljes valóságot. Ami nem részesül az igazságban, az hamis. Mivel igazság csak egy lehet, hamisságból sok, ezért ismerettartalmainkban vegyülés van. Ha ugyanis nem lenne az emberben hazugság – ami, ahogyan Ágoston mondja mindig a sajátunk –, akkor az Istennel akarategyezésben lennénk, és teljesen tárgyilagosan látnánk a világot, úgy, ahogyan van. Valahogy így hullik szét a világ ismerethalmaza, a rend maga.
Az Isten csak az erőtlenségek által tud megmutatkozni, és ő nem személyválogató. Álszerény, rejtett gőgtől fűtött tanítók rengeteget mulasztanak, mert nem mernek Isten eszközévé válni, mert nem merik a gyengeségüket odaadni, hogy helyét bennük Isten saját szándéka szerint betöltse.
Nyolc fiatal, nyolc életút, nyolc ismeretlen jövő, és nyolc reménység. A mai kérdés Sebestyéné:
– Miből ismerem fel, ha Isten hív engem valahová? Honnan tudhatom, hogy Isten milyen pályára hív engem?
A 18 éves ifjú ministráns. A nyári lelkigyakorlaton – jól emlékszem – a tábor végén egy olyan képet választott ki, ami papokat, és ministránsok ünneplős csoportját ábrázolta. Akkor is megkérdeztem tőle, hogy mi miatt választotta ezt a képet. Kedves, érdeklődő, nyílt tekintetével nézett körbe, és kereste a szavakat. Lassan ezt fogalmazta meg akkor:
– Mert olyan boldognak látom őket, és úgy gondolom, hogy a szentmiséről jönnek éppen.
Akkor én a szívembe írtam nem is igazán az ifjú szavait, hanem azt, amit az arcán láttam. Egy fiatal, aki vágyakozik a szentmisére, bizonyára azért, mert ott azzal, aki jelen van, kapcsolatban van. Aznap ezt a kapcsolatot fényképeztem le a lelkemmel, de ehhez a fényt valaki más adta. Most itt van: az Isten a kezembe adta az Egyházat. Levegőt is alig mertem venni, mert éreztem, hogy szavaim, amik még csak lelkem mélyén vannak elgondolva, ha onnan előtörnek, az ifjú lelkében képpé lesznek. Az az Egyház jövője, hogy lesznek papjaink. Régen egy családban 6-7 gyermek is volt, és a szülők nagy büszkesége volt az, ha papot adtak az Egyháznak. Ma is imádkozunk papi hivatásokért, azonban ezt nem gondoljuk komolyan, mert minden szülő arra gondol, hogy ne az én fiam legyen az. A mai fiatal, ha ilyen elhívást kap, akkor végigszenvedi az életörömre szocializáló oktatási intézmények kortárscsoportjait, mert ezzel az elhívással együtt érzi, hogy testi-lelki tisztaságát is őriznie kell. Mennyi mindenből ki kell maradnia, és milyen kevés hely van, ahol erről a hívó hangról beszélhet.
– Tudod, Sebestyén – kezdtem bele a válaszba – onnan tudhatjuk, hogy Isten valamit konkrétan akar tőlünk, hogy a kérdés bennünk marad, vagyis nem vetjük el. Azt gondolom, hogy minden katolikus, hitét megélő fiúgyermekben ez a kérdés megfogalmazódik egyszer, de ha nem múlik el, akkor maga a kérdés léte a válasz. De nem tudhatjuk biztosan, ám Istentől kérhetünk jeleket, mindaddig, amíg bennünk él a kétely, a bizonytalanság. A választ pedig akkor kapod meg, ha eltűnik a szívedből a szorongás, mindegy, hogy mint döntesz.
Elmeséltem neki, hogy egyszer egy ügyvédből lett paptól hallottam, hogy már praktizált, de felnőttként is tovább hordozta szívében ezt a válasz nélkül hagyott hívó szót, amire ifjúként – a pályaválasztás idején – mégsem reagált. Szenvedett, munkájában nem lelt örömet, és nem hallgatott el lelkében a kínzó hívás. Ekkor kezébe vette a Szentírást, és Istentől kért itt és most konkrét választ. A 110. Zsoltárnál ütötte fel a Bibliát, és ezt olvasta: „Azt mondta az Úr az én Uramnak: »Ülj jobbomra, és minden ellenségedet lábad elé teszem zsámolyul!« Az Úr kinyújtja hatalmas jogarod Sionból: uralkodj ellenségeid közepette! Születésed óta tiéd a királyi méltóság a szent hegyen, anyád méhétől kezdve, ifjúságod hajnala óta. Az Úr megesküdött és nem bánja meg: »Te pap vagy mindörökké Melkizedek rendje szerint.«” Ebben maradtunk. A nap hátralevő részében e témáról többet nem beszéltünk.
A lányokkal ebédet főztünk, az érkező plébános a konyhában csacsogó, vidám háziasszony-jelölteket talált. A fiúkért ki kellett szaladnom a hátsó kazánházba, a tűzrakásért ők feleltek. Nem hallottam a fejsze csattogását, mert a tűz mellett Sebestyén csillogó szemekkel, nyakig porosan, térdig dobozok mögött állva lelkendezve újságolta, hogy a gyújtós papírok között kincseket talált. Szent könyveket, régi plébániai iratokat, papi feljegyzéseket. Megálltam a kipakolt dobozok előtt, és belenyúltam a könyvek közé. Volt ott Marx, Engels és Lenin is, kézzel írott oroszfüzet, de a könyvek, amiket Sebestyén kiemelt, valóban értékesek voltak. Ami megérintett, az a fiú arcán látott ragyogás, és a mérhetetlen öröm.
Eszembe jutott a 12 éves Jézus, akire rátaláltak szülei a jeruzsálemi templomban. Mária ilyesmi lázat láthatott az ifjú Jézus arcán, ami most Sebestyén orcáit szent pírral színezte meg. Összeszedtük a stóc könyveket, és Sebestyén az érkező pap elé terítette őket. Lelkesedését az sem törte meg, hogy a plébános erősen megválogatta azokat. Leporoltam a fiú nadrágját, és sietve összetereltem a fiatalokat. Hittanóra a pappal, majd szentmise, ahol Sebestyén az oltárnál szolgált öccsével együtt, mint minden vasárnap. A csendes liturgia közben hirtelen néhány szóra felkaptam a fejemet. A Zsidókhoz írt levélben a 110. zsoltárból hangzott az a mondat, amiről délelőtt Sebestyénnek meséltem: „Pap vagy te mindörökké, a Melkizedek rendje szerint.” Háttal volt nekem az ifjú, pedig tekintetem az övét kereste. Oldalra néztem, ahová a poros könyveket leraktuk. Kisebb kötegben a megtartandók, a többi félretéve. Elfogadta a paptól a válogatást, vagyis tekintélyt tisztel ez a gyerek. Vajon milyen további jeleket rejthetett Isten azokba a poros, kazánházban lelt könyvekbe? Nagyon megörült, amikor egy régi képeslapot is talált, melyet a papnak – kié e hagyaték lehetett – címeztek, így már azt is tudta, hogy ezt paptól örökölte meg.
Délután ismét körben ültünk, és miközben a langyosra hűlt teát kortyolgattuk, megosztottuk az aznapi benyomásainkat egymással. A 17 éves Zsóka jó megfigyelő, ő mondta el, hogy szerinte Sebestyénnek Isten jelet adott azzal, hogy a gyújtós között szent könyveket talált, és a szentmisében ő is felismerte a 110. Zsoltár ama sorát, amiről előtte beszéltünk. Sebestyén olvasta fel most a Szentírásból, és mindenki figyelemmel hallgatta őt. Az ő szájából most másképpen hangoztak a szavak, elnehezült a levegő, mert tartalma volt e soroknak. A gyerekek már nem csak szavakat hallottak, hanem belső fülük, és a lélek szeme is figyelt, értelemükkel fogták fel. Mindenki Sebestyén hívásának testesült tartalmává vált a figyelme által.
Tudunk-e megtanítani ifjakat egymásra így figyelni? Tudunk-e jelekből olvasni, vagy hagyni, hogy Isten jelközvetítővé változtasson minket? Egyszóval; tudunk-e az Igazság munkatársaivá lenni? Emlékszem, amikor a nyári lelkigyakorlat után a keresztfiamat hazavittem, a nagymamája – az én Édesanyám – gyanakodva hallgatta lelkes beszámolómat unokája okos megnyilatkozásairól:
– Te, nekem nem ám papot csináltok ebből a gyerekből? – és megdöbbentett anyám valós ijedtsége, amit arcán láttam. Mosolyogva válaszoltam neki:
– Anyukám, ember nem tud egy fiúból papot csinálni, arra csak a Szentlélek képes. – majd magamban úgy folytattam: – Igen, a Lélek ott fú, ahol akar.
De vajon merjük-e hangunkat a Lélek szolgálatára kiadni, merünk-e mi magunk is az Igazság munkatársaivá lenni? Azé az Igazságé, aki azt mondta magáról, hogy Ő az út, az igazság, és az élet. Merjük-e a fiataloknak elmondani, hogy ma az igaz hitért akár a vértanúságot is vállalni kell? Merjük-e a vértanúságra nevelni a fiataljainkat? Mert ha igen, akkor előttük kell járnunk! Boldog Batthyányi Strattmann László, a szegények hercegi orvosa a halálos ágyán így szólt 10 élő gyermekéhez: „Én vértanúságra neveltelek benneteket.” Ez volt az ő szellemi öröksége.
Szent Lőrinc a szintén vértanú pápájával akart a dicsőséges mártíromságba menni. Sixtus pápa azonban elhárította, és így felelt neki: „Nem, fiam, nem mellőzlek, és nem is hagylak magadra. Előtted keményebb küzdelem áll. Én, az öreg, a könnyebb harc útját járom, reád azonban, aki fiatalabb vagy, dicsőbb győzelem vár a zsarnok felett. Hamarosan jössz majd utánam, hagyd abba a sírást! Három nap múlva követni fogsz. Ez az idő méltányos a pap és a diákonus között. Nem illik, hogy a mester oldalán harcolj, mintha segítségre szorulnál. Miért akarsz az én testi halálomban részesedni? Rád hagyom teljes örökségemet. Miért vágyódsz testi jelenlétem után? A gyenge tanítványok megelőzik mesterüket, az erősek a nyomában járnak. Mesterük nélkül győznek már, mert nincs többé szükségük a tanításra. Ezért hagyta maga után Illés Elizeust. Most rád hagyom, hogy kövess engem a férfias erényekben…” (Ciprián: De officiis I. 41.)