Szeretet Nagykövetei

Hosszú utazást követően érkeztem haza, a szülői házba. Húgom meleg étellel várt, és gondjaira bízott szüleim mosolyogva jöttek elő a meleg szobából, ahová a szürke téli hideg zárja őket időlegesen. Nyáron a táskámat ledobva rögtön a kertben keresem őket, mindig tevékenykednek. Anyám szakavatott kertészként életet teremt szinte kezével a növényeken végzett munkájával. Talán varázsszert kever a földbe, amitől kertjében szóló szőlő, mosolygó alma, és csengő barack sarjad. Ha hazalátogatok, apám öreges léptekkel el-eltűnik a buja kertben, és a legszebb gyümölcsöket hozza be nekem. Markában a csípős őszi reggeleken is lapult néhány levél mögött túlélő összetöpörödött füge, ami az ősz ízeit búcsúztatta a számban elolvadva.

Emlékszem, már a fiammal várandós voltam, amikor egy téli napon a borospincéhez elkísértem, felnőtt gyermekként. A jól ismert hegyi úton baktattunk felfelé a fagyos leveleken lépdelve, amikor minden almafánál megállt, és jéghideg, de teljesen ép gyümölcsöket varázsolt elő nekem a megbarnult fű alól. Szinte belefájdult a fogam, amikor a présházban elmajszoltam, ahol a lépcső alól finom, nagy szemű diót is előkotort nekem. Micsoda mennyei csemegék voltak azok! Majd a pincében hosszú nyakú üvegből finom nedűt szívott fel a hébérben, és poharamba engedte a lefojtott mustot, ő még erre is gondolt, hiszen bort én akkor nem kóstoltam, bár aranybort készített, sokfelől csodájára jártak.

Görnyedt hátát kiegyenesítve hagyta, hogy most vékony vállát átöleljem, és néhány pillanatig karomban tartsam. Arra már nem emlékszem, hogy engem hogyan tarthatott egykor erős karján, de láttam a fiamat, és húgom fiait az ölében hordozva. Fáradhatatlan nagyapaként énekelve, bogárismertetőket tartva tanítgatta őket a világ élő dolgainak szeretetére. Látom magam néha homályos emlékképben, amint apám a nagy vízen tart engem, talán úszni tanít, és én először nagyon félek, de mosolygó tekintete elnyelte ezt a félelmet, és bátran elengedem magam apám karján nyugtatva a fejem a nagy vízen.

Telnek az órák, mi nők csacsogunk, teszünk-veszünk, anyám mindenről kifaggat, ám apám csendes szótlanságban szemlél csak minket. Időnként megkérdezi mikor jöttem és mikor megyek. Időt nem érint szemlélése, csak a jelenlétemet, annak örvend. Másnap a reggeli után a szobában a szokásos lapszemlén találom, ám mikor belépek, az újságot ölébe ejti, és int, hogy üljek mellé, a fotelba. Ilyenkor keresem a szavakat, és a gyenge mondat jut csak eszembe:

– Hogy vagy Apukám?

– Nézd, eltelnek a napok, én nem is tudom, hogy milyen nap van ma. Eszembe jutnak a gyerekévek, a szüleim, sokat gondolok rájuk. Sok csintalanságot csináltunk, de engedelmesek voltunk. Apám mindig kiadta a feladatot, és csak akkor mehettem a srácokkal játszani, ha azt elvégeztem. Bizony sokszor beugráltak a fiúk a műhelybe, és segítettek elfűrészelni a léceket, hogy mehessek.

– Apukám, sajnos nem csak gyerekként csinálunk butaságokat, én felnőttként is olyan sokat hibáztam – felelem neki.

– Nem tudhatjuk biztosan, hogy amit csinálunk, az jó lesz-e. Bizony gyakran mellényúlhatunk, de azt is túl kell élni. Tudod, nem szabad egy problémát olyan komolyan venni, mert akkor az teljesen betölti a gondolatainkat, és akkor csak azzal foglalkozunk. Ettől pedig túl nagynak látjuk, és semmi mást nem látunk ettől az életünkben.
– Annak idején a gyerekeket sokkal jobban fogták. Ma sokkal szabadabbak a gyerekek, és ez nem jó. Ennek az oka az, hogy a szülők nem foglalkoznak velük. Nincsenek munkák, amibe be lehetne őket avatni. Régen ez volt a nevelés, ez volt a kapcsolat. Sok munka volt, de boldogok voltunk. Apám igen kemény ember volt, de nem mondhatnám azt, hogy rossz gyerekkorom volt, mert én mégis szabad voltam. Az egy más világ volt. A mai gyerek bámész ahhoz, ahogyan mi gyerekként éltünk. Mi minden olyan lehetőséget, amivel a haveroknak örömet okoztunk, azt megragadtuk. Elszaladtunk egyik faluból a másikba porban, mezítláb, csak úgy, hogy köszöntsük, hogy lássuk egymást. Volt, hogy ilyen haver segített fűrészelni nekem apám műhelyében, és siettünk nagyon, hogy aztán együtt tovább szaladhassunk fel, a badacsonyi hegyoldalba, az volt a mi birodalmunk. Hű, csak úgy füstölt a fűrész, olyan szaporák voltunk, és volt bennünk cinkosság, vágy a szabadságra, ami szebb volt, és jobb ízűbb, ha együtt, közösen éltük meg. Az nem igazi szabadság, ha ma egy gyerek egyedül veri a számítógépet, a szabadság az közös öröm. Amikor én ajándékozom a másiknak az én szabadságomat, és megkapom az övét cserébe. Hajaj! Bizony! – sóhajt fel réveteg tekintettel, miközben a falon függő badacsonyi látképet nézi, és ütemesen dobol a fotel karfáján.

Néhány pillanatig csend ült közénk, és én sem akarom e csendet megtörni, mert a karfán vert ütemek visszaröpítették őt az időbe, nekem oda nincsen bejárásom.

– Szigliget… Nemesgulács… Badacsony… ez a mi birodalmunk.

Most elmélyedt a töprengésben, fejét öklére támasztva nézi a képet, és én nem tudom most éppen hol jár.

– Lengyeltóti – kiált fel örömmel – ott is voltunk, és igen, Haláp! Azt mondtam már? Ott volt nekünk a határ. Ja! Virgonc gyerekek voltunk, az biztos. Aki jószándékú gazda volt a hegyoldalban, az nem sértődött meg, ha a gyerekhad belopózott a kertjébe gyümölcsért, mert mi mindig csak a hullottat szedtük fel, tudtuk, hogy az érett volt, és elrohadt volna, és hát kellett a muníció. Télire a hegyoldalban szedtünk fát, azt haza is kellett húzni, de mi kitaláltuk, hogy ha ledobjuk a szikláról, a fa vége felhasad, így otthon aprítani is könnyebb volt. Leleményesek voltunk a munkában, azt kerestük, hogy hogyan lehet könnyebb, gyorsabb, és ez volt a játék, de sokat nevettünk. Tudod – nézett rám komolyan –, mindig volt köztünk olyan, aki ahhoz a bizonyos dologhoz különösen értett, és akkor abban az volt a vezér. Szóval nem a hülyeségben kellett kitűnni, hanem az eszességben, ügyességben, és mindenki a legjobb oldalát akarta mutatni, ki miben ügyes, és abban tűnt ki, de azt mi el is ismertük, és hagytuk, hogy vezessen bennünket. A bányász gyerekekkel csilléztünk, az nagyon jó mulatság volt, persze így utólag igen veszélyes, de mi akkor szabadok voltunk. Azért szófogadó gyerekek voltunk, mert tudtuk, hogy a kaját otthon kapjuk, így ha megéheztünk, előbb utóbb mindig hazamentünk. Pedig annyifélék voltunk, sok bányászgyerek is volt, de megértettük egymást, mert tudtuk a másikat tolerálni.

Most újra csend, nem tudok mit mondani e meséléshez, csak próbálom elképzelni a mezítlábas balatoni fenegyerekeket, akik azért a templomba is elmentek fújtatni, ha arra kérték őket a kántor tanítók. Talán most apám is seregszemlét tart, és egyenként szólítgatja az egykori fenegyerekeket, már nem sokan élhetnek közülük. Mély gondolatokkal lehet őket a másik hegy mögül megidézni, és én oda sem vagyok bejáratos, de apám, alighanem már kapcsolatban áll velük egy ideje, és lassan a hegy túlsó oldalán verbuválódik újra a talpasok balatoni serege.

– Mester Karcsi… – kezdi apám, és én névsorolvasást várok, de ő folytatja a fiúval. – De nagy gazember volt! Egy nagyon éles eszű bányász srác volt. Tudja fene! Túljárt a valóságon az agya. Vagy nem volt egészen normális? Ajaj! Nem is tudom, honnan jutnak eszembe ezek a fiúk, csak úgy jönnek elő. Nem voltunk olyan élhetetlenek, mint a mai hasonló korú srácok.

Elképzeltem apám bandáját a mai idegenforgalmi badacsonyi földi paradicsom panorámás, sokcsillagos villanegyedében gyümölcsöt lopni, tüzelőt gyűjteni, vagy a bazaltsziklákon ugrándozni, esetleg a kikötőben horgonyzó jachtok üres fedélzetén csillést játszani. Alighanem valamennyien a fiatalkorúak nevelő javítóintézetében kötnének ki rongálás, lopás, természetvédelmi terület veszélyeztetése, nyaralók csendháborítása, vagy a mezítlábazással közegészségügyi vétség miatt. Biztosan mindet védelembe vennék, a szüleiktől megvonnák a családtámogatást, és az elrettentő tudósítások címlapszereplői lennének.

Szegény gyerekek! Mindenki csak kárhoztatja őket, de mit is tehetnek ők ma, ebben az agyonregulázott világban szabadon? Fuldokolnak, haldokolnak a fiataljaink, és mi mindig csak szidjuk őket. Mit tehetnek arról, hogy ma ilyen civilizált világba születtek bele, ahol a kapzsiság és a haszonlesés egyetlen talpalatnyi földet sem hagyott nekik, ahol mezítláb szabadon szaladhatnának, hogy a szabadsággal egymást megajándékozhassák. Szabadságot adtunk a gyerekeknek látszólag, de ott nincsen levegő, nincsen fény, fa, szabad gyümölcs, ami elvehető, megkívánható, elajándékozható. Lassan már szabadon megművelhető föld sem lesz, ahol valaki megtaníthatná őket teremteni, és az életnek örülni. Nekik csak a sötétség, a bezártság marad!

Szabadítsátok ki a fiatalok lelkét a digitális börtönökből, és hívjátok, menjetek, szaladjatok velük mezítláb a porban. Vagy már ti is ebben a börtönben vagytok? Akkor szabaduljatok ki együtt! Mindezeket hallottam a néma apám szájából, aki bölcs gyermekké lett e néhány percre, és tudását, gyermekségét együtt bírva végül nekem ezeket mondta:

– Mindig így próbáltam az én gyerekeimet is uszítani, de a lányoknál nem mindig ment annyira. De aztán megszokták, hogy amit mondok, az igaz.

Sokszor, de sokszor alábecsüljük a szüleinket, mert mi mindent jobban tudunk, mi mindent másképpen akarunk csinálni. Keserűen tekintettem magamra, és megállapítottam, hogy nálam mégis sikerült ez az uszítás, és végül – sok-sok nyár után – beérett a gyümölcs. Minden úgy lett, ahogyan ők tanították, és most már én is ugyanúgy akarok uszítani, hogy kiszabaduljanak a gyerekek, és szaladjon a sok mezítlábas csak úgy, egyik faluból a másikba, hogy örömet okozzanak egymásnak, és a szeretetben szabadságot nyerjenek.