Szeretet Nagykövetei

​„Amikor háborúkról és lázadásokról hallotok, ne rémüldözzetek. Mindennek előbb meg kell történnie, de ezzel még nincs itt a vég!” Aztán így folytatta: „Nemzet nemzet ellen és ország ország ellen támad. Nagy földrengés lesz itt is, ott is, éhínség és dögvész. Félelmetes tünemények és rendkívüli jelek tűnnek fel az égen. De előbb kezet emelnek rátok, és üldözni fognak benneteket. Az én nevemért mindenki gyűlölni fog titeket. De egyetlen hajszál sem vész el a fejetekről. Állhatatossággal őrzitek meg lelketeket.” (Lk 21,9-12.17-19) Amikor az evangéliumokat olvassuk, az mindig akkor, s nekünk szól, mert a Szentírásban minden most történik, ezért a Szentírás soha nem lesz egy régi irat, hanem ez egy élő írás, ami folyamatosan szól hozzánk. Olvassuk, halljuk Jézus szavait, és óhatatlanul összeszorul a szívünk. Hiszen ez nemde most történik? Hiszen mi most ebben benne vagyunk.

Mindenki benne van ebben, mert minden ember ebben a világban él, itt a földön, és ez most mindenhol van. Az árulás, a kapzsiság diadalútja van, és reményeinket fogyó holdként szemlélve az elsötétülésben keressük azokat a fogódzókat, ami segít bennünket abban, hogy állva maradjunk, ebben a minden Krisztusit elsöpörni akaró, tomboló szélviharban. Izgatott kérdések hangoznak el. Hogyan lesz? Mint lesz? Hova bújjunk? Jézus nem mondta, hogy óvóhelyre kell mennünk, és megvárnunk, míg újra kisüt a nap, Jézus nem küldött olyan bárkát, ahol elringatózunk, amíg elmúlik az áradat, ami mindent elsöpör, kivéve a hűségeseket. Egy bárka van, az Egyház, és ennek mennie kell a tajtékos hullámokon, szemben az árral, és menteni kell a hajótörötteket, a lelkeket, akik még mindig nem hiszik el, hogy ezek a dolgok szellemi szinten most történnek.

Sok államban nem csak szellemi harc dúl, hiszen életeket ontanak a kapzsiság, és a hatalom nevében, válogatás nélkül gyilkolva. A szellemi harctéren is lelkek ezrei ellen törnek, és el akarják rabolni a reményeinket, a hitünket, és le akarnak dönteni Krisztus útjáról, hogy a világnézeti semlegesség gépei felszántsák az igazság barázdáit, és az emberi szabadságot rabul ejtsék. Az embernek nincsen saját szabadsága, csak az, amit a jóra, a szeretésre kapott a Teremtőjétől, a fogantatása pillanatában, a lelkében. Van lelke az embernek, amivel Istenhez van kötve, és ezt a lelket csak akkor lehet megölni, ha kárhozatra jut, és ebben a szellemi harcban éppen ez a cél. Kerüljünk el minden kellemetlen, kényelmetlen helyzetet, ne mondjunk ellent senkinek, fél lábbal a császár udvarában, fél lábbal a templom udvarán állva. Ez azonban nem megy. Még a zsidók is tudták, hogy a pogány császárok tisztátalanok, és soha nem mentek be az udvarukba, nehogy tisztátalanokká váljanak, mert akkor nem mehettek az Isten házába, a templomba. Ma egyfajta tudathasadás van, zavaros, értelem nélküli létmódokban vannak az emberek.

Padlószegélyt vásároltam egyik nap, és segítséget kellett kérnem az eladótól. Jött, és kezébe vette a hosszú léceket, majd egyenként megnevezte őket: ő egy ilyen… ő pedig olyan… Nagy szemeket meresztettem rá, és felszökött bennem a düh.

– Uram, ezek lécek, tudja, dolgok… – értetlenkedve nézett rám…

– Ezek tárgyak, és maga személyes névmásokat használ a megnevezésükre, ezek élettelen dolgok.

– Nem értem, mi a gond? – néz vissza döbbenten

– Hát, ezek nem személyek, tudja, én is, maga is személyek vagyunk, de ezek dolgok, ezekere azt kell mondania, hogy ez, meg az – nem értette, és ahogyan faképnél hagyott, azt hiszem hibbantnak nézett. De volt már ilyen tapasztalatom a pékségben is, ahol a kenyereket ő-nek nevezték, vagy egy konferencián személynek tituláltak egy robotméhecskét, de nincsen baj ugye a világban?

Kicsoda az ember? Isten képmására teremtett hallhatatlan lélekkel élő létező, vagy fogyasztó? Mert aki személyes névmásokkal nevezi meg a cuccokat, a dolgokat, az nem tudja, hogy kicsoda az ember, és mi a terve az emberrel az Istennek. Akkor ő nem tudja, hogy üdvösségünk a földi viszonyulásainkon múlik. Mekkora földrengés ez, még akkor is, ha szeizmométerrel nem kimutatható. Az emberek nagy része nem tudja ugyanis, hogy van lelke, és megszemélyesíti a földi dolgokat, ezzel hódolva a fogyasztás császárának, a Mammonnak, aki Krisztus világosságát eltakarja az emberek előtt.

Senki sem akar üldözötté válni, és figyeljük, nézzük, hogy ki mit kommentel, és a többségi vélemény sorába állunk, mert az biztonságosnak tűnik. Igen, a keresztény ember üldözöttsége valóság ma is. Aki életét tényleg Krisztus követésére adja, azt gyűlöli ez a mának élő világ. Korunk betegsége a lelki lepusztulás, amiről Jézus beszél, már elérkezett. Nyugaton – és mivel mi a nyugatot majmoljuk –, így már nálunk is tombol ez a járvány. Legfontosabb tünete a lelkiismeret elsorvadása, amikor a szabadság rossz értelmezéséből következően mindent megmagyarázunk, és legalizáljuk a torz életvezetésünket, ez a relativizmus.

Legelőször is a jelenbe kell helyezkednünk, és a jelenben érvényes isteni erényt, a szeretetet kell gyakorolnunk. A másik két isteni erény, a hit és a remény a jövőnkkel foglalkozik, a szeretet mindig a jelennek az erejét adja. Sokan elvesztették a reményüket, és nem hisznek a jövőben – (ezt én is gyakran átélem) az ember egészen sötét letargiába tud esni tőle –, de ha ez megbénít bennünket, és nem szeretünk a jelenben – még akkor is, ha rettenetes nehézségekkel küzdünk –, akkor sátán úrfi legyőzött bennünket, és valóban van okunk elkeseredni. A magunk erejéből nem lehet ezt túlélni.

Eszembe jutnak idős barátaim, akiknek a hitemet is jórészt köszönhetem. Minden teológiai oktatás eltörpül a 90 éves, hatelemis szentek tanításának tükrében. Mindent az idősotthonban kaptam meg, és képzeletben őket figyelve, az imádságban erőt gyűjtő időseket szemlélve értem meg, hogy a világ szentségtelensége ellenére a szentség hatóereje a leutánzott, bevésett mozdulatok elsajátításával maradhat csak fenn. S ha mi, ebben a nagy rohanásban, – amit csúfondárosan modern életnek neveztünk el, ahol személyekké válnak a dolgok is – meg tudunk állni, erőt gyűjteni, talán angyalok szolgálhatnak nekünk is, és ha az időseket, a lassabban mozgókat nem lökjük félre a rohanásban, akkor, de csak akkor menthetjük át ezt a szentséget, mely nélkül ez a világ tovább úgysem állhat fenn. Akinek van a közelében, mentse meg!