Mit tanítunk?
Amikor valakinek a katolikus hitünkről szeretnénk beszélni, hajlamosak vagyunk egyrészt szépelegni, és a nyálas mázzal leöntött üres szeretetről, jócselekedetekről beszélni, másrészt saját magunk erényességéről úgy nyilatkozni, hogy mi aztán nem teszünk semmi olyat, ami bűn, amit mások simán megcsinálnak, mert hát ilyen rossz világ van. Pedig nekünk a reménységünkről kell beszélni, amiről Péter apostol azt mondta, hogy elő kell állnunk ezzel a témával, ha alkalmas, ha nem.
Mi a katolikus remény? Az örök élet, és az üdvösség állapota, Isten boldog színelátása. Minden, amit ebben a földi életben találunk, a világ által felkínált dolgok pusztán eszközök, és értéküket csak az határozza meg, hogy vajon ehhez az üdvösséghez hozzásegít-e bennünket, vagy sem. Ha nem, akkor minden a kárhozatunkra van, amit el kell utasítanunk. Hogyan lehetséges az üdvösségről beszélni? Csak a halál kérdésének érintésével, sehogy máshogy. Ebből a szempontból a mai korszellem nyilván nem kedvez ennek a beszédnek, mert ma a halál csúnya dolog, amitől félni kell, a gyerekeket is meg kell tőle védenünk, ezért tabutéma. Helytelen értelmezése következtében nem is lehet felvenni a fonalat, ahonnét el lehetne indítani e beszélgetést, ami az embert érintő legfontosabb kérdéshez vezethetne.
A régi katekézisek még rendes hitoktatást adtak. Első pontja így hangzik: Miért élünk ezen a világon? Válasza: Azért, hogy Istent megismerjük és szeressük, és általa üdvösségre jussunk. Mert hogyan lehet szeretni azt, akit nem ismerünk? Isten ismerete az általa küldött, megtestesült Fiú követésében rejlik. Tudnunk kell, hogy Isten szeretetből hívott bennünket életbe, legnagyobb csodaként kell arra tekintenünk, hogy élünk! Életünk – mint azt a katolikus Egyház is tanítja – a fogantatásunk pillanatában kezdődik, és ebben a pillanatban Isten lelket teremt, mely lélek örökké létezni fog, még a test halála után is. A földi testünk valóban semmivé lesz, ám a lélek halál utáni sorsa nem mellékes kérdés életünkben. Ezen csak úgy gondolkodhatunk el, ha saját halálunkra gondolunk. Senki nem gondolhatja azt, még akkor sem, ha esetleg kimondja, hogy a halálunk után semmi nem lesz, és arról mi nem fogunk tudni. Legbelül, az emberi szív mélyén mindenkiben szól a hang, amely azt súgja, hogy nem hullhatok egyszerűen a semmibe. Ha ezt bárki is elhinné, életünk gátlástalan, minden értékre semleges menetté zsugorodna, és igazán nem tudnánk sem nevetni, sem sírni.
Minden emberi érzésnek a háttérmozzanata ez a biztos tudás, vagyis maga a léttapasztalat, ami minden más emberi tapasztalásunknak, tudásunknak bennfoglalt tudásként jelen lévő, ám nem tudatosult élménye, hogy: én létezem. Ezt senki nem vonhatja kétségbe, mert ezt azok is legbiztosabb tudásként bírják, akik – tévesen – ateistáknak vallják magukat. Ez a tudásunk azonban nem a mi sajátunkból van, ezt valaki mástól tudjuk, az Alkotótól, aki minket létbe hívott. Ezt nem lehet elmellőzni semmiből, amit emberi életünkben csinálunk. Mert honnan jön a szívünkbe a vágy, hogy jók legyünk, hogy jobbak legyünk, és jót tegyünk? Miért tartjuk többre azt, hogy jók vagyunk, mint azt, hogy rosszak? Nagy titok ez bennünk, a létezésünk titka.
Életünkben vannak dolgok, amiket képzeletbeli értékskálán el tudunk helyezni, és úgy tudjuk felsorakoztatni e dolgokat, mint ahogyan a drágaköveket értékességük sorrendjében egymás mellé tenni. A gyémánt nyilván értékesebb, mint a zafír, mely többet ér, mint a kavics. Ám ha éhezésben vagyunk, egy tonna gyémánt sem ment meg bennünket, azt ugyanis nem lehet megenni. A házunk, a munkánk fontosak, az egészségünk is, de ha valaki lerobban, mint az idős, beteg nagyszülőnk, akkor őt nem dobjuk ki, mert értékesnek tartjuk, hiszen az egészségnél is fontosabb az élet. Mert tudjuk azt, hogy életünk nem a mi kezünkben van, hiszen nem mi adtuk magunknak, és nem is mi döntjük el, hogy meddig élünk. Hogyan lehetséges az, hogy nyugodtan tudunk élni anélkül, hogy állandóan rettegnénk a haláltól? Ez a belső léttapasztalat ugyanis rányitja szívünket az életadóra, akinek szeretete azonos önmagával. Ez a szeretet pedig végtelen, nem szűnik meg soha, ezért az ember sem szűnhet meg soha, nem hullik léte a semmibe.
El lehet tölteni ezt a földi életet úgy, hogy Istenről nem veszünk tudomást, ezt lehet tologatni, egészen a halálunk pillanatáig. Ám amikor Isten kiszólít minket az értelmünket gyémántoknak látszó kavicsokkal elhomályosított látásunkból, akkor egész életünk az Isten ragyogásának kereszttüzében tárul elénk. Ekkor még mindig dönthetünk mellette, mert olyan irgalmas. De ha Isten nélküliséget választunk, az örök kárhozat vár ránk, mint a dúsgazdagra, aki Lázárt akarta küldeni vissza a földi életbe testvéreihez, hogy figyelmeztesse őket arra, hogy nem mindegy, hogyan élnek, mert egyszer lesz elszámolás. Sokszor mondják nem hívők, hogy onnan még nem jött vissza senki. Mert nem is jöhet, amint az evangélium tanít bennünket. Ugyanis: „Ha Mózesre és a prófétákra nem hallgatnak, még ha a halottak közül támad is fel valaki, annak sem hisznek.” – ezt válaszolta Ábrahám a kárhozatban sínylődő gazdagnak, akinek szenvedéseit fokozta az a látvány is, hogy átlátott az üdvözült, egykori nyomorúságos koldus boldogságára.
Minden, amitől itt a földi életben félünk, az csak dajkamese, ami el akar minket kábítani, hogy ne gondoljunk saját halálunkra, mert akkor létezésünk mélységébe látunk, és mindennek tétje lesz az életünkben. Életünk azonban nem a miénk, ezért tartozunk azzal, hogy nem mindegy nekünk az, hogy mit kezdünk vele. Az ember természetes értelmével képes arra, hogy felismerje Istent, és szabad akaratával képes arra, hogy kövesse is. De éppen emiatt, hogy nem a miénk, tudjuk, hogy aki adta, képes azt megoltalmazni, még saját magunktól is. Isten velünk van, minden nyomorúságban, minden nehézségben, sőt, ilyenkor jobban velünk van, mint örömünkben, amikor jól mennek a dolgaink, és hajlamosak vagyunk elfeledkezni róla. De létezésünkkel szívünkbe írt törvényei által vezet bennünket, hogy mindig szeretni tudjunk, mert életünk minősége valójában ettől függ. Amit pedig nyomorúságként élünk meg, az legtöbbször saját bűneink következménye, vagy tétlenségünk eredménye. Az ember a feltétel nélküli szeretésben válhat egyedül Teremtőjéhez hasonlóvá, minden másnak a létrehozása, felhalmozása álteremtés, és délibáb.