Szeretet Nagykövetei

​Jézus tíz leprást gyógyított meg, amikor Jeruzsálem felé tartva találkozott velük. Akkoriban a rendes zsidók igyekeztek Szamáriát elkerülni, mert a szamaritánusok zsidók és betelepített pogányok keveredéséből származtak, tehát félzsidók voltak. A zsidók őket jobban megvetették, mint a pogányokat. Jézus azonban nem tért ki előlük, mint tette volna egy gőgös farizeus, és nem támasztott feltételt a gyógyításhoz, csak azt kérte, hogy mutassák meg magukat a papoknak, ha lakott területre visszamennek. A papok ugyanis bírókként működtek, így ha valakiről állítottak valamit, azt mindenki elfogadta.

Akkoriban a leprások a közösségből kényszerű kitaszítottságban éltek, városokon, falvakon kívül, ahova a közösség azért elvitt mindent, ami ellátásukhoz szükséges volt. Egyet azonban nem lehetett megtenniük; bemenni a településekre, és érintkezni az egészségesekkel. Tisztátalanok voltak a zsidók mózesi törvényei szerint, velük nem lehetett érintkezni. A templomba, a zsinagógákba sem mehettek be, és nem vehettek részt az istentiszteleti alkalmakon sem. Kultusz, és vallásgyakorlás nélkül önazonosságuk is meghasonlott, hiszen halljuk az evangéliumban, hogy szamaritánus is volt köztük, akiket a zsidók bálványimádóknak tartottak, és nem érintkeztek velük. A tíz leprás esetében azonban más volt a helyzet, ott eltűntek a társadalmi, etnikai, és vallási különbségek. Ők arctalanok, és személy nélküliek lettek, megbélyegző gyűjtőfogalommal határozták meg őket, és ki is vetették őket a mindennapi életterekről. A halálos kimenetelű betegség olyan sajátságos sorsközösségbe kapcsolta össze őket, melynek pillére a haldoklás, és a tengődés mindennapi küzdelmei voltak.

Ma talán nem így tagoljuk egyéni ítéleteink alapján az emberek csoportjait? Nem így gondolkodunk? 15 éves kamasz fiúval beszélgettem arról, hogy milyen bajokat tapasztal ő a társadalomban. Megkérdeztem tőle, hogy tudja-e, hogy mi a társadalom?

– Igen, tudom – válaszolta, és meglepődött, amikor visszakérdeztem:

– El tudnád mondani?

– Hát, úgy definíciószerűen nem – felelte, de én erősködtem.

– Mintha el kellene magyaráznod ezt egy kisebbnek, hogyan adnád át ennek a tartalmát?

Nekifogott a fiú, és én nagyon kíváncsian hallgattam.

– Ez egy olyan tág emberi csoport, aminek az a feladata, hogy jól működjön minden. Két réteg van benne, az egyik a vezető szervezet, akik a törvényeket alkotják, a jogot, a másik réteg pedig azok, akik ezeket végrehajtják.

– És mikor működik jól szerinted? – kérdeztem tőle kíváncsian.

– Ha nincsen panasz.

– Panasz? Kinek a részéről?

– Azok részéről, akiknek nincsen beleszólása az irányításba.

Ha panaszkodunk, akkor szükségszerűen szidnunk kell valakit, de az a tapasztalat, hogy csoportokat könnyebben szidnak az emberek, mint konkrét személyeket. Nézzünk csak néhányat a panaszcélpontok közül. A politikusok, akik mindent elvesznek, akik olyan jogot alkotnak, ami egyrészt erkölcstelen, másrészt amit nekik nem kell betartaniuk. A hajléktalanok, akik mindent ingyen kapnak, minden összepiszkítanak. A mai fiatalok, akik neveletlenek… és lehetne még sorolni, de azért mindben az a közös, hogy ha a csoport egyetlen tagja állna a szidalmazó előtt, akkor egyes szám első személyben senki nem merné a szidalmait megismételni, és szemtől szembe mondani. Ez a gonosz legnagyobb csapdája, amivel jól tudja az embert hergelni. Ha valakivel például összeveszik valaki, és szembe szidja, akkor onnan a szidalmazó általában elviharzik, de szükségszerűen el kell tűnnie a másik ember színe elől. Miért? Mert a szem a lélek tükre, és benne látom a másikat, és amikor a szeretet helyett gyűlölet van bennem, akkor látom az ő szemében az én eltorzult lelkemet, ami ijesztő.

Vajon kik az én csoportjaim, akiket szidalmazok nap mint nap, akikről olyan általános véleményt alkotok, mintha valamennyi tagja olyan volna? Az ember nagyon könnyen lenézi a másikat. E mögött gőg van, mert ha valakit lenézek, akkor magamat többre tartom nála. Ezért könnyebb csoportokat szidni, és azok tagjait egy masszává összegyúrva általános ítéletet mondani róluk. De mi van akkor, ha abból a lenézett csoportból egy visszajön, és megköszöni azt, hogy emberszámba vétetett, hogy egy jó szavunktól visszakapta az önbecsülését, megmosakodott, szépen felöltözött, és elkezdte rendbe hozni az életét.

Azok a megvetett leprások talán koldulni mentek, vagy várták a következő ételadagot az úton, amerre Jézus éppen tartott. Amikor Jézust meglátták, Mesternek szólították, és könyörületért esdekeltek, mert tudták, hogy rajtuk csak az Isten segíthet, és ők felismerték. Az Egyháznak ma ezek a sebei vannak, mert minden kívülállót leprásnak tartunk, pedig éppen hozzájuk szól Krisztus küldetése, és a megkeresztelteknek is velük van dolguk. Nincsenek csoportok, és nincsenek arctalan emberek, mert ha a szeretet parancsát teljesítjük, akkor úgy áll előttünk a másik ember, hogy ő egyetlen. Mindegy, hogy milyen sebei, rohadásai vannak, ha sikerül úgy ránézni, akkor meggyógyul, és vissza fog jönni megköszönni. Ám a többinek is van értelme, mert nekünk segít, hogy jobbá legyünk, hiszen arra tanít bennünket, hogy ne csak abba fektessünk energiát, fáradtságot, aminek valószínűleg van értelme, és nagy eséllyel megjavul. Akkor is tenni kell, ha elmegy, és nem tér meg, azonban ettől válunk jobb emberré, mert Mesterünk ingyenes szeretetét utánoztuk.

Amint Szent Ágoston fogalmazza, az Istent önmagáért szeretjük, a másik embert pedig Isten miatt. Isten nélküli szeretünk, és cselekedeteink csak számítások, de Isten nélkül nem tudnánk szeretni a másik kilencet. Ezt a képességet köszönjük meg az Istennek.