A tanítás válsága
Az apostolok azt kérték Jézustól, hogy növelje bennük a hitet! Mennyire aktuális kérésünk lehetne ez. Minden esti lelkiismeretvizsgálatot ezzel a kéréssel kellene befejeznünk. Mégis, mi, katolikusok, akik még talán templomba is járunk, és esetleg rendszeresen imádkozunk is, mennyire el tudunk csüggedni a világ mocskossága, esztelensége, kapzsisága, és szeretetlensége láttán. Nagy tévedésünk lehet, ha azt hisszük, hogy ezek a tények nem úgy hatnak ránk, hogy meggyengítik a hitünket.
Mert mi is a katolikus hit? Az, hogy az Istenben bízunk, ezért hűségesek vagyunk hozzá. Nem azt, hogy tudjuk, hogy van Isten, mert ez csak tudás, erre bárki eljuthat, hogy Isten létezik, mert semmi nem megokolható egy Teremtő nélkül. A tudás azonban nem eredményez hűséget. A hitnek ez a többlete, és ez a hit hiányt feltételez, amit saját magunkban megtapasztalunk. Magunkat, az életünket sem tudjuk értelmezni Istenhez való vonatkozásunk nélkül. Mit jelent az, hogy hűséges vagyok Istenhez? Hogy neki szolgálok, és akármi is történik, mindig megmaradok a szolgálatban, mert ki tudok tartani mellette, mert bízom benne. Hinni abban tudunk, amit alapvetően nem látunk, de aki megígérte, hogy eljön, annak hiszek, és akkor sem hagy el ez a bizalom, ha minden, ami körülvesz, irányításom, és ráhatásomon kívül van.
Isten cselekvésre szólít, a szolgálat egyszerű: Szeretni őt, és szeretni egymást úgy, ahogyan ő szeret. Ingyenes, és irgalmas, feltétel nélküli szeretettel, hűségesen Istenhez, és a másik emberhez. A II. Vatikáni zsinat nagy baklövése volt az, hogy azt a célt fogalmazta meg, hogy az Egyháznak nyitnia kell a világra. Annak az Egyháznak, akire Krisztus azt a feladatot bízta, hogy legyen e világban – ahol a sátán a fejedelem – a világosság, Krisztus világossága. A teológiai nyelvezet elkezdte kikoptatni a hit mély tartalmait kifejező szavait például: makula nélkül való, malaszt, ájtatosság, mennyegző, pátróna, ékesség, angyalok, kárhozat, pokol, bűn, … Helyette a világi kifejezéseket kezdte alkalmazni, például a hittankönyvek címe a katekézis, vagy Életünk Krisztusban, Hitünk és életünk, Jézussal élek stb. címek helyett, Élettrend, Értéktrend, Jézus barátja vagyok. Nem litániára, és rózsafüzérre tanít, hanem padlóképek kézműves alkotására. Mintha istenképet akarna teremteni az emberi élet képmására, és nem fordítva.
Az Egyház célja az üdvösségre jutás, és mások üdvösségre juttatásában való tevékeny, szeretetből fakadó közreműködés, és nem az, hogy benne a hívők jól érezzék magukat. A gyerekeket sem szórakoztatni kell, hanem üdvözíteni, kevesebbel nem lehet beérni. Az Egyház olyannyira nyitott a világra, hogy rengeteg szociális intézmény működtetését vállalta át az államtól, ami nem baj, sőt, nagyon jó, mert amikor az állam nem gyűrte még maga alá az Egyházat, addig ezeket a szociális, és betegellátó feladatokat ők látták el. Ma a kórházakban a nővéreket az ilyen feladatokat korábban ellátó apácák után nevezik így. Azonban az Egyház ezeket a feladatokat ma a világi, állami törvények szerint köteles ellátni, és e törvények egyre inkább Isten-, és életellenesek, de legalábbis szeretetellenesek. Az Egyházra szekuláris törvényeket erőltetnek, ezzel meghasonlásra kényszerítik, és legnagyobb kincse, a hite, nem esik latba akkor, amikor intézményt kell működtetni. Az Egyháznak csak egy eszköze van, és ez Krisztus szeretete. Istennel a világi törvényhozás nem számolhat. Ha valaki azt mondaná, hogy a hiányzó költségvetési tételről majd a Mi Urunk gondoskodik, aki azt mondta, hogy először az ő országát és igazságát keressük, és minden más szükségeset ráadásul megad nekünk… nagy közröhej lenne, és a működési engedélyt valószínűleg visszavonnák.
Jézus azt mondta az apostoloknak: „Ha csak akkora hitetek lesz is, mint a mustármag, s azt mondjátok ennek a szederfának: Szakadj ki tövestől és verj gyökeret a tengerben, engedelmeskedik nektek.” Hit ahhoz kell most, hogy kitartsunk Krisztus szeretetével a szolgálatban, és akkor is cselekedjünk, ha nem csak a világban, hanem az Egyházban is látunk sebeket. Minden elmulasztott cselekvés megsebez, és én is az Egyház vagyok, és tudom, hogy az Egyházon kívül nincsen üdvösség. Nehogy ne szabadjon leírni, vagy kimondani ezt, mert akkor nem szabad teologizálni, azaz Istenről beszélni! Ha azonban nem szabad Istenről beszélni, akkor semmiről nem érdemes Isten nélkül beszélni.
A gonosz a világ objektívén keresztül lövi az Egyházat, lövi a hívők szívét, és elkábítja őket a világ eszélyességének látszó zűrzavarával, amit maga a sátán lát el képekkel. Mintha a sátán szellemvasútra csalogatna fel bennünket, ahol a horrorisztikus díszletek világában zötykölődve egyszer csak közölné velünk, hogy ez a film, amiben te vagy a főszereplő, ez a valóság, és amit díszletként szemlélsz, az maga az életed. Hátborzongató, és mégis ez történik, mert nem azzal foglalkozunk, ami miatt Isten teljesen ingyenesen megteremtett bennünket: a szeretettel. Megtesszük-e azt, amit megtehetünk, akkor is, ha nagyobb része még hiányzik, és fogalmunk sincs róla, hogyan lesz meg? Istennek van róla elképzelése, ami a mi világi fogalmainkat meghaladja, mert ezt a Logosz mondja majd talán általunk ki, és tőlünk csak egy mustármagnyi hitet vár el, állandó készenléttel, méghozzá annak a hűségnek a fejében, amire az embert a hite kötelezi.
Nem csak Istenben kell hinni, hanem Istennek is. Ezt akkor is meg kell neki adnunk, ha ezért a világ a fejünket veszi, vagy pellengérre állít, mert ahová Krisztus, az út vezet, csak a hűséges, és Urukra váró szolgák juthatnak be. Nincs más út, csak az Egyházon keresztül. Ezért senki ne tegye magát naggyá, mert amint Krisztus mondja: „Így ti is, amikor megteszitek, amit parancsoltak nektek, mondjátok: haszontalan szolgák vagyunk, hiszen csak kötelességünket teljesítettük.”