Zavaros vizeken
Emberi kapcsolataink sokat elárulnak rólunk. A legtöbben abban tévednek, hogy elfogadják, hogy más-más jellegű kapcsolataik vannak, és attól függően, hogy a kapcsolatban lévő másik ember milyen értékrendet képvisel, az együtt töltött időben igyekeznek ehhez alkalmazkodni. Egy keresztény ember át van itatva élete legnagyobb témájával, az élete értelmével, az üdvösséggel. Minden, ami vele történik, amit mond, cselekszik, vagy nem cselekszik, az ezzel az üdvösséggel kapcsolatos.
Ma sok mindentől félnek az emberek, és a médiumok is igyekeznek ezt a félelmet erősíteni, és bizonytalan alapokon álló, gázcsapokban végződő világképet ledugni az információra éhező emberek torkán. Az üdvösségre vágyakozó embernek nem kell szelektálnia az ingerhalmazban, mert érzékei nem is tudnak lekódolni mást, csak a végcéllal kapcsolatos dolgok felfogását. Tévednek azok is, akik azt mondják, hogy azért tudni kell, hogy mi történik a világban, és azért pénzből élünk ám, meg nem lehetünk kirekesztők másokkal, és a többi üres kifogás, ami semmi másra nem jó, csak arra, hogy a bűneinket megideologizáljuk.
Az, hogy ebbe a hamis nézőpontba keresztény emberek is belecsúsznak, az nem csak az ő hibájuk, mert szándékos felfogástorzítás van, és sajnos egyházi köröket is érint. Jézus Krisztus azért jött a világba, vagyis Isten azért testesült meg, hogy a megváltással újra megmutassa az embernek, hogy kicsoda az ember, akit Isten a saját képmására teremtett meg. A szeretet és a teremtés ugyanis összefüggenek. Ma azonban nem az emberről gondolkodunk, és nem az ember javáért azaz üdvösségéért fáradozunk, hanem az ember környezetével foglalkozunk. Ez a szociológiai, pszichológiai, és gazdasági ökonomikus szemlélet mindent vizsgál, kutat, és elemez, csak az embert magát nem.
Az ember élete ugyanis nem a környezete. Egy befelé forduló látásmódnak kell elkezdődnie, ami önmagunk személyes megismerésével kezdődik. Először tudnunk kell, hogy a teremtő Isten előtt egyetlen és első vagyok, mert Isten mindegyikünket egyetlenként szeret, mégsem mondjuk rá azt, hogy kirekesztő. Isten nem tud mást adni az embernek, csak önmagát, aki pedig a teljesség, és mindenki úgy fogadja el, ahogyan tudja. De a mai ember elkezdte Isten helyett imádni a világot, és meg akarja fordítani a teremtés rendjét. Mindenféle kis istenecskéket csinál magának. Én a magam módján hiszek; az én istenem nem ilyen; nekem isten elég, az Egyház nem kell, mert minden pap ilyen meg olyan. Vagy különféle dolgokban bíznak, ezoterikus erőket feltételeznek a csillagokban, földben stb. A világot nem imádni kell, hanem uralkodni kell rajta, mint egy bölcs, Istennek elszámolni akaró megbízott intézőnek! Nem teremthetünk istenecskéket a saját képmásunkra!
Ebben a szellemi zűrzavarban, ami most sáros, zavaros hordalékként beterítette Európát, a keresztény embernek tudnia kell, hogy hite nem csupán egy hiedelem a sok véleménykülönbség között. Krisztus követése nem formális etikai (ennélfogva változó) dolog. A kereszténység lényege nem erkölcsi kérdés, csak a XVIII. századtól kezdődően értelmezik ekként, amikor a világot is Isten nélkül – a neki való számadási kötelezettség nélkül – kezdik kutatni. Ebben a kutatásban felértékelődött az ember környezete, és leértékelődött az ember maga. A Krisztus-követésben az ember ugyanis megismeri Istent, és Isten által megismeri önmagát. Ez a voltaképpeni hittitok, ami a személy legmélyén, a szívben születik meg. Nem információt ad, hanem elvezeti a hallgatóját a megtapasztaláshoz, Isten látásához akkor, amikor önmagát az ember Isten vonatkozásában megérti.
Egy református kislány az imatáborban megértette ezt, és katolizált, most folyik a felkészítése, és katolikus hitvallást fog tenni. Szavakkal nem tudja elmondani, de megértette, hogy Isten életének benne folyamatosnak kell lennie, és ez szentségek nélkül nem lehetséges. Azoknak pedig feltételei vannak, elsősorban a kegyelem állapotának fenntartása a benső emberben.
De megértette a 16 éves tanítványom is, aki környezete kényszere ellenére nem engedte a magzatát meggyilkolni, és ő ettől kegyelemmel teljessé változott, és kiragyog abból az alulszocializált környezetből, amitől őt hátrányos helyzetűnek tekintik. Ma babaruhákat vittem neki, a barátaimmal gyűjtögetjük a holmikat a gyermeknek. Sziszegő, gyűlölettől haragos családtagjai viperaként tekeregtek körülöttünk, mert érezték, tudták, hogy közöm van ahhoz a valakihez, aki miatt ez a leány így döntött: az élet mellett, az Isten mellett. Én ezekkel az emberekkel nem tudtam a kislány környezetéről, a világról beszélgetni. A kis magzatfotót is félve, lopva mutatta meg nekem, és én ezért a növekvő babáért fennhangon imádkozok, mert győzött az élet a bűn felett. Majd valahogyan lesz, ha mi összezárunk körülötte. Ő most közelebb van a kapuhoz, közelebb van az üdvösséghez, mint a világ latyakjában kapálózó keresztények többsége.
„Uram, kevesen vannak, akik üdvözülnek?” Jézus így válaszolt: „Törekedjetek bemenni a szűk kapun, mert mondom nektek, sokan próbálnak majd bejutni, de nem tudnak.” Ma egy kisfiúnál is jártam, aki 11 éves lett, és én neki e napra tortát ígértem. Még nincsen megkeresztelve, de vágyakozik utána. Két éve kérem a szülőket, hogy adjanak gyermekeiknek újra ezzel életet. Ez a fiúcska az imatáborban megértette, hogy ez kell az útlevélhez, az üdvösséghez. Szép tortát sütöttem neki, amit ő a 4 testvérével biztosan megosztott. A táborban látott először Bibliát, és ott ismerkedett meg a használatával is. Azelőtt engem sem ismert, a bátyjával érkezett, talán csak kíváncsiságból. Kapott tőlem egy Szentírást, és amikor apró kezeivel a papírzacskóból kivette a bordó, keményfedelű könyvet, kis ujjaival körbefogva szorította magához, szinte abba kapaszkodott. A torta annyira nem is érdekelte. Tudta, érezte, hogy e könyv tanítása nélkül nem lehet ezt az életet végigküzdeni. Komoly lelki beavatáson vett részt, és ő is megértette, hogy kicsoda az ember, és ki áll a teljesség mögött, és ő ezt a valakit akarja megismerni, mert a legnagyobbat választotta, és ez a valaki fel fogja emelni a zavaros vizekből, még akkor is, ha az ő környezetét kutatók őt többszörösen hátrányos helyzetűnek tekintik.
Kutassunk mélyre, hogy kicsoda valójában az ember, aki üdvösségre hívatott meg!