Szeretet Nagykövetei

A Szent Imre lelkigyakorlatos imatábor második napját töltöttük. A délutáni lelkigyakorlatos hittanóra befejeztével a vacsorához készülődtünk. Mindnyájan elindultunk az ebédlő épületébe. A naposok éppen a feladatukat végezték, amikor meglepődött tekintettel jelentették, hogy eggyel több vacsorát kaptunk. Ekkor még azt hittük, hogy csak véletlen, mert a pap, aki aznap jött hozzánk tanítani, itt ebédelt nálunk. Azt gondoltuk, hogy neki szánták a vacsorát, de ő már nem volt itt, és így alakult ki ez a rejtélyes helyzet. Azért az elménk mélyén felmerült az a bizonyos „Miért?” kérdés, amely végig ott motoszkált bennünk és nem hagyott minket nyugodni. A vacsorát imával fejeztük be. Eljött a pihenő ideje, hogy egy kicsit hagyjuk lecsillapodni a sok tudást, melyet a nap folyamán kaptunk. A szabadidőt az udvaron töltöttük. Ki-ki kedve szerint töltötte szabadidejét sporttal, beszélgetéssel, vagy egyéb elfoglaltsággal.

Amikor már mindenki elmélyült saját tevékenységében, egy ismeretlen idős férfi tolta fel kerékpárját a dombon. Fáradt, és szomjas volt. Azt kérdezte az egyik táborvezetőnktől, hogy iható-e ez a forrásvíz? Ő nem tudta biztosan, így behívta hozzánk, hogy igyon egy pohár vizet. A kedves gesztus beszélgetéssé nőtte ki magát. A vándort látván többen, majd hamarosan mindenki a vándor köré gyűlt. Adtunk neki innivalót és egy kis finomságot is. Már sokakban megválaszolódott a vacsoránál felmerülő kérdésünk. Isten előre tudtunkra adta volna, hogy ma vendégünk lesz? Szelíden beszélt hozzánk, és örült a társaságunknak. Nem szerettük volna hamar útjára bocsájtani, de nem kellett törni magunkat ezen, mivel ő sem akart elmenni.

Elkezdtük a bemutatkozást személyről személyre. A bemutatkozás bő terjedelme ellenére végig figyelemmel kísérte minden szavunkat. Azt is elmondtuk, hogy ki milyen talentumot hozott ide, amit megosztunk egymással. Táskájából Tuc® kekszet vett elő. Ekkor egy másik hölgy táborvezetőnek bevillant egy gyermekkori emléke. Az édesapja vadászott és mindig, amikor elment vadászni, az édesapa hozott magával madárlátta ételt. Ezt ő mindig olyan titokzatosnak vélte és várta, hogy hozott-e haza valami madárlátta ételt. Ezt elmondta nekünk is a táborvezető. Meg is kínált minket a kekszből a vándor. Madárlátta kekszéből.

Utána ő is bemutatkozott nekünk. Elmondta, hogy autóval jött egy darabig és biciklivel folytatta az erdei túráját. Elmeséltük neki a közösségünk célját és tárgyát. Ekkor elárulta, hogy ő református vallású. Azt is mondta, hogy nagyon szereti az orgonaszót, emiatt sokat jár katolikus szentmisére és neki ez a mindene. Ezt szépnek gondoltuk. Ekkor már nyilvánvalóvá vált, hogy ez közel sem véletlen, hanem Isten keze van a dologban. Érdeklődni kezdtünk a családjáról. Az arca elszomorodott, és a hangja is ingatagabbá vált. Mély levegőt vett, és halkan sóhajtott egyet. Elmesélte, hogy a családja már nem él, egy asszony fogadta be. Magányosan él és nem tudja, hogy mi a terve vele Istennek, pedig, mint utólag kiderült 64 éves.

Ekkor támadt az az ötlete annak a táborvezetőnek, aki fogadta őt, hogy a meglepetésnek szánt harmóniummal vidítsuk fel. Amíg kipakoltuk a hangszert és a padokat, elmondta az ötletelő a hangszer működését és történetét. A harmónium az NDK-ból származik és már 60 éves elmúlt. A jelenlegi tulajdonosának az édesapja vette még, de ő sosem szólaltatta meg. Ez az édesapa pedig bányász volt, és a tábor helyén végezte tanulmányait, Ajkán. Talán ezért járta meg ezt a hosszú utat, hogy ezen a helyen hallathassa végre kényeztető hangját. A vándor örömmel figyelte az előadást a hangszerről, és izgatottan várta az akkordok felcsendülését. Ez a hangszer is levegővel működik, mint az orgona.

Kiosztottuk a kottákat, és elkezdtük énekelni a Boldogasszony anyánkat a harmónium kíséretében. Az öröm, ami sugárzott a vándor arcáról minket is megérintett. Ő is közösen énekelt velünk. Nagyon nagy öröm volt az arcára írva, azt adtuk neki, hogy van még remény. Több dalt is játszottunk neki.

Lassan elkezdett lemenni a nap és még haza is kellett érnie a vándornak. Egy áldással búcsúztunk tőle és minden jót kívántunk neki. Este még átbeszéltük ezt az eseményt. Már a második nap estéjén egyértelmű bizonyítékot kaptunk az Úrtól, hogy figyel ránk, és fontos célja van ennek a társaságnak. Péntek éjfélkor a korábban említett hölgy táborvezetőnk kapott a telefonjára egy levelet a keddi vendégünktől, hogy el szeretne jönni a szombati tábori szentmisére. Az volt a dologban az érdekes, hogy nincs azon a helyen térerő, sem internet ahol vagyunk, de a hölgy táborvezetőnk mégis megkapta az üzenetet. Talán ez annak a jele, hogy a vándor is Isten szeretetében szeretne élni, és talán katolikus útra tér, és mély hívő lesz. Legalábbis ebben reménykedünk. Ezt a hírt reggel tudtuk meg és mindenki örült neki. Ekkor fogalmazódott meg bennünk, hogy talán nem is az volt a végső cél, hogy megtörjük egy napra a magányt, hanem az, hogy erre az útra térítsük, a hozzánk betérő szomjazó vándort, aki nem is vízre szomjazott, hanem egy kapcsolatra.

Szombaton a közeli kápolnába mentünk, és misén vettünk részt. Nem csak a közösségünk, hanem a táborhelyünk gondnoka is részt vett a misén a családjával. Ő ugyan katolikus volt, velünk imádkozott az étkezések előtt, de már nem gyakorolta a vallását. Megérintette őket az imaéletünk, mert napi háromszor imádkoztuk az Úrangyala imádságot, és a Szent Imre fohászt.

A vándor is ott volt, autóval érkezett, mintha közénk tartozott volna. Örültünk a jelenlétének. A helyhez képest sokan voltunk így a szentmisén. A szűkös hely ellenére figyelemmel kísértük végig az atyákat. Ilyen érdekesen összehozott társasággal kezdődő misén nem minden ember vehet részt a mai világban. Annyi újítást hoztak az egyház és minden más életébe, hogy talán már visszafele kellene fejlődni, ahhoz, hogy valódi hagyománymegőrzésről beszéljünk, amikor az embereket a szeretet, és a megérintés hozza össze: vagyis maga az Isten.

A szentmise végeztével kis lelki csend után véleményt kértünk a vándortól. Megkérdeztük tőle hogy hogyan érezte magát a szentmisén, és hogy milyennek találta azt. A válaszából látszott hogy mennyire egyszerű, hinni és szeretni vágyó ember. A válasza ez volt: érdekes volt, és hogy jól érezte magát. Táborvezetőnk a kápolna előtti parkolóban kihajolt az autóból, és visszakérdezett:

– Zoltán, ugye már nem magányos?

Vándorunk mosolyogva ingatta a fejét, és integetett utánunk: meg volt ajándékozva. Szerda, a lelkigyakorlat harmadik napja. Ezen a napon szintén egy pap jött hozzánk tanítani, beszélgetni Székesfehérvárról, a Felsővárosi templomból. Ezen a napon is volt mise, a táborhelyen. A reggeli után gyülekezni kezdtünk a tárgyalóteremben, hogy átbeszéljük a nap eseményeit. Komoly hangsúlyt fektettünk a szentgyónás elvégzésére. Akik már voltak elsőáldozók, a gyónásra készültek, míg a többiek a lelkigyakorlatos hittanórát hallgatták a szentségekről. Megtanultuk, hogy a szentségek Isten kegyelmének élete bennünk, és élni kell velük, ha ebben a világban küzdünk. A szentségi böjt betartását is komolyan vettük. Amikor megérkezett a pap, Laudetur Jesus Christus-sal latinul köszöntöttük, amit egy katolikus középiskolában tanuló társunktól tanultuk, ők a piaristáknál így köszönnek a tanároknak.

Elfoglaltuk a helyünket egy lappal és egy ceruzával. Elkezdődött a bemutatkozás. Ezt követően István atya beszélni kezdett nekünk még a szentmise előtt a hitről. Figyelmes jegyzeteinknek köszönhetően részletesebben fel tudjuk később ezeket idézni. A tanításból: A Mennyei Atya iránti bizalomról szóló példázat egy cirkusz életéből. Egy kötéltáncos 10 méter magasban sétál a kötélen. A tömeg izgatottan figyeli ahogyan egyensúlyozva átér a kötélen. Ezt több alkalommal megismételte. A tömeg tovább bíztatta a kötéltáncost, hogy menjen át újra és újra. Erre a kötéltáncos megkérdezte a nézőket, hogy elhiszik-e azt hogy át tud menni a kötélen egy talicskát tolva.

– Elhiszitek-e hogy át tudok menni a kötélen? – Kérdezte a nézőket. Ekkor elővette a már előkészített talicskát. A kötéltáncos azt mondta, hogy ha elhiszi valaki, akkor üljön bele, és ő áttolja! Senki sem jelentkezett, mindenki azt várta, hogy a másik üljön bele. Ekkor egy kisfiú jelentkezett, felmászott, beleült a talicskába és átvitték a kötélen. Megkérdezték tőle:

– Nem féltél, hogy leesel? Hogy mertél beleülni?

Ekkor azt válaszolta a kisfiú:

– Miért ne mertem volna? Az apukám tolta a talicskát – válaszolta.

Ezt a példát állította elénk az Atya. Ez az atya sokat példálózott és kissé tudományosabban fogalmazta meg mondanivalóját. Komolyan vette hivatását és ez minden mondatán látszott. A szentmisét ilyen komolysággal, odafigyeléssel és tisztelettel csinálta, ezt ilyen figyelemmel kísértük és vettünk részt benne. Megtisztelt minket azzal, hogy velünk ebédelt és ő vezette a napi imádságunkat. Kellemes társaságnak bizonyult személyesebb körben is. Jó volt, hogy egy pappal ilyen közelről, a mindennapi élet kérdéseiről is tudtunk beszélgetni.

Középiskolás társunk pap akar lenni, őt nagyon nagy tisztelet övezte, másképpen viselkedett mint mi, sokkal komolyabb volt. Sebestyénnek hívják, rendszeresen ministrál, és Budapestre jár a Szent Margit középiskolába. Megfigyeltük, hogy megfontoltan, lassan beszél, halkan, nem harsány. Komolysága mellett eléggé kedves, és barátságos fiú, a szombati főzést is ő irányította a konyhában, amikor mi főztük az ebédet.

A lányok kovászt készítettek, és megtanulták azt is, hogy azt etetni kell, és hogy régen arról az asszonyról mondták, hogy nincsen sütnivalója, akinek nem élt a kovásza. Megismerkedtek a vízen kullogó nevű fahéjas sütemény történetével, elkészítési módjával, és ennek kapcsán tanultuk meg azt is, hogy melyik rokoni kapcsolat a komaság, amit mi nem tudtunk, és ami a gyermek megkeresztelésével jött létre.

Mindenki tanult saját magáról valamit, a másikon keresztül. Megértettük, hogy a keresztény szeretet abban más, mint a világ szeretete, hogy feltétel nélküli, és soha nem múlik el. Pál apostol Szeretethimnuszát minden nap felolvastuk, és megtanultuk használni a Szentírást.

A beszámolót írták: Árki Andrea, Gallai Panna, Varga Ádám; szerkesztette és tördelte: Joó Krisztián és Jankó Demeter.