Szeretet Nagykövetei

Forrás: http://www.padrepio.hu/életrajz.htm

Francesco Forgione születése 

Lankás tájon, a pugliai határ szomszédságában terül el Pietrelcina. A nyomorúságos házak között szűk, összevissza utcácskák kanyarognak. A településen mindannyian ismerik, és tiszteletben tartják a kölcsönös segítségnyújtás szabályát. Egypár szerencsés gyermek írni is tud, a betegeket pedig rendszeresen megnézi egy orvos, aki Beneventóból szamáron jár át ide. Pietrelcinában nyugodt mederben zajlik az élet. Menetét az évszakok váltakozása és főként a mezőgazdasági munkák adják meg. A házakban a földszinten istállók és raktárak vannak. Az emberek a felső szinten laknak, ahonnan látszik a csillagos égbolt, és ahová gyakran beesik az eső. Így él az egy csöppnyi földterületet művelő Grazio Forgione és Maria Giuseppa di Nunzio is. Grazio konok munkásember.

Grazio Forgione és Maria Giuseppa di Nunzio

Élénk, ötletgazdag, érti a tréfát. Keményen küzd a szerencsétlenségekkel és a nem mindig bőkezű természettel, s 1881-ben így sikerül családot alapítania. Felesége parasztlány, akit becsületességéért és munkaszeretetéért nagyon kedvelnek. Egy évvel az esküvő után öröm köszönt Forgionéék házára: szép kisfiuk születik, akit Michelének neveznek el.

Két évvel később megérkezik a másodszülött. Forgionééknak nem jut idejük a keresztelő örömének ízét megízlelni, mert Francesco mindössze 19 naposan, egy ismeretlen betegség következtében meghal. Maria Giuseppa mama bízik Istenben, és a fájdalmas esemény nem válik tragédiává, hiszen az, hogy egy kisgyermek ilyen zsenge korban hal meg, hozzátartozik a mindennapi élet menetéhez. A szülők nem esnek kétségbe, figyelmüket a szépen fejlődő Michelére fordítják. Peppina mama ismét áldott állapotba kerül, és egy eleven kislányt hoz világra, akit Amaliának neveznek el. Az új jövevény szépen fejlődik, és a szűkölködő, ám önérzetes Grazio otthonában barátaikkal együtt derekasan megünneplik a kislány első születésnapját. Húszhónaposan azonban Amalia megbetegszik, és egy hét leforgása alatt meghal. A mama ezúttal nem titkolja az őt ért csapást, annál kevésbé, mivel ismét gyermeket vár.

Grazio papa, miután Amalia koporsóját Francescónak a sírja melletti gödörbe helyezte, aki éppen húsznaposan került a sírhely falai közé, kissé rossz előérzettel tér haza, ahol felesége vár rá. Peppa mama fájdalma és új terhessége ellenére serényen dolgozik a csöpp konyhában, ahol az ember alig bírja nyitva tartani a szemét a füst miatt, melyet az északi szél a kéményből a kis helyiségbe szorít vissza. Leszáll az est, a helyiséget a kályha fénye világítja be. Michele, a szerencsétlen sorsú család egyetlen életben maradt gyermeke majdnem ötéves. Nem fogja fel, mi történt. Keresi Amaliát, szülei pedig kegyes hazugságokkal nyugtatják meg, azt mondva neki, hogy a kislányt átvitték a szomszédokhoz, hogy megóvják őt a hidegtől. Grazio Forgione aggódik. Közismert vidámsága egy pillanat alatt szertefoszlott. Kislánya meghalt, felesége ismét gyerneket vár, a tél könyörtelen, és a termés is veszélyben van. A csöppnyi ablakhoz megy, hogy az égen próbáljon meg valami reménysugarat találni.

A Forgione család háza Pietrelcinában

A Forgionéék által legjobban kedvelt szentek egyike Assisi Szent Ferenc, a szegények védelmezője, az alázatosak közbenjárója Istennél. Ezért nevezték másodszülöttüket Francescónak. Mikor Peppa mama látja, hogy férje kezdi elveszíteni önbizalmát, „Isten Szegénykéjéhez” fordul, és a remény kegyelmét kéri.

1887-ben, mikor vége szakad végre a tavaszi esőzésnek – melyről a település öregei azt tartották, hogy Isten azért küldi mannaként a földekre, hogy még termékenyebbé tegye őket – Grazio és Maria Giuseppa szerény hajlékába visszatér a remény. Elközelgett a negyedik gyermek érkezésének ideje. Májusi újholdkor kell bekövetkeznie annak, amit az átlagemberek „örvendetes eseménynek”, a pesszimisták pedig „egy gonddal többnek” neveznek. Graziónak és feleségének azonban nincsenek kétségei. Valamennyi gyermek az Örök Atya jóakaratának jele minden ember iránt, azok iránt is, akik nem érdemlik meg ezt a figyelmet. Május 25-én délután öt órakor, mikor a templom harangja májusi litániára szólítja a híveket, megszületik egy kisfiú. Grazio papa a plébániára rohan, ahol a papot karingben és stólában, a Szűzanya gyertyákkal és virágzó rekettyével díszített oltára előtt térdepelve találja. A rózsafüzért mondja, mintegy tíz hívővel együtt. Forgione is csatlakozik hozzájuk, hogy kapott ajándékát teljes szívéből megköszönje a Szent Szűznek, és hogy rábízza a kis Francescót, aki korán meghalt testvérkéje nevét örökölte.

Negyedik gyermeke születése miatt Grazio papa szeretné a feje tetejére állítani Pietrelcinát, különösen azért, hogy megmutassa: családja nem fél a haláltól, mely ravasz tolvaj módjára, a sötétség leple alatt, csöndben kifosztotta házát, és elvitte két csecsemő gyermekét. A kis Franceso születése egyfajta élethez szóló himnusz, mely összecsendül a tél kemény megpróbáltatásaiból épp most kikerülő természettel: a szántóföldek zöldellnek és gondosan megműveltek, a kertek pedig művészien kidolgozott szőnyeghez hasonlítanak.

Grazio majd kibújik a bőréből örömében, a felesége azonban kevésbé vidám. Nem volt könnyű a szülés, és Maria Giuseppa kimerültnek érzi magát. Kóvályog a fáradtságtól és az az érzése, hogy álmodik. Olykor-olykor kinyújtja a kezét, hogy megcirógassa csecsemőjét, és mozgó ajkai Isten áldását kérik kisfiára, aki – legalábbis látszólag – kiváló egészségnek örvend. Másnap a boldog édesapa már korán hajnalban, mikor még a nap sem bukkant fel a horizonton, már ott van a plébánián, köpenybe bugyolált kicsi fiával. A mise most egy kicsit később kezdődik, hogy don Nicolantonio megkeresztelhesse Forgionéék negyedik gyermekét. A szentmise után, mikor Grazio papa nagy örömmel ismét átlépi szerény hajlékuk küszöbét, feleségéhez szalad, és teljes szívéből ezt kiáltja: „Íme Francesco. A te gondjaidra bízom.” Olyan, mintha új életre született volna; mintha tegnap este a felesége őt és nem is a kis Francescót hozta volna a világra. Grazio boldog.

A pietrelcinai Szent Anna templom, ahol Pio atyát megkeresztelték

Minden bíztató. Van bőven aratnivaló, rengeteg a búza, a kukorica is jól terem. Úgy tűnik fel, hogy begyógyultak sebeik, melyeket két gyermekük halála okozott. Egyetlen dolog van, ami férj és feleség között nézeteltérésre ad okot: a kis Francesco mintha összetévesztené egymással a nappalt és az éjszakát. Hogy a kicsi egészséges, azt az öreg nápolyi orvos is megerősíti, aki városról városra járva éli életét, hogy a nép legalább a legveszélyesebb és legfertőzőbb betegségeket elkerülje.

A farkasordító telek és perzselő nyarak, a bőséges termés és a búzát vagy kukoricát pusztító különös rovarok inváziója közepette a Forgione család létszáma 1889-ben ismét növekszik eggyel. Francesco éppen első lépéseit gyakorolja, mikor édesanyja – szüret idején – megszüli Felicitát. A szülők figyelme az új jövevény felé fordul. Otthon imádkoznak, a földeken dolgoznak.

Francesco gyermekkora

A kis Francesco valahányszor azt hallja, hogy az emberek gondatlanul ejtik ki Isten nevét, keresztet vet, és elmondja a legegyszerűbb imákat, amelyekre szülei megtanították. Ötéves korában kezd templomba járni. Egy jéghideg decemberi napon, mikor a faluban mindenki a karácsonyi ünnepekre készülődik, érzi, hogy vonzza az egyik mellékoltár, melyet csak kis örökmécses égő olajának fénye világít meg. Ez a Jézus Szent Szíve tiszteletére szentelt kápolna. Francesco a középen lévő képre mereszti mindig csodálkozó és szégyenlős, tágra nyílt szemét. A kép egy hosszú hajú, szakállas embert ábrázol, aki átszúrt és vérző szívet tart kezében. A plébános már elmagyarázta a fiúnak a megváltás történetét, és ő megértette, hogy az emberek ahelyett, hogy minden időben Jézust dicsérnék, amiért eltörölte a bűnt, megfeledkeznek Isten Fiának nagy áldozatáról, és lehetetlen viselkedésükkel megsebzik szívét. Szeretne valamit tenni, hogy begyógyítsa azt a sebet. Belső hangot hall, mely arra hívja, hogy szolgálja Krisztust. 1892-ben járunk, mikor Michele, Francesco és Felicita édesanyja ismét gyermeket vár. Már tudják, hogy Pellegrinónak fogják hívni, ha fiú lesz, és Pellegrinának, ha lány. Grazio papa és Maria Giuseppa így akarják megköszönni a vidék egyik legnépszerűbb szentjének, Szent Pellegrinusnak, hogy megóvta gyermekeiket.

1896 tavaszán különös esemény történik. A kis Francescót zarándoklatra viszi édesapja Altavilla Irpinába, Szent Pellegrinus szentélyébe. Az út csodálatos. Magával ragadja a kilencéves fiú képzeletét, aki úgy érzi, álmodik. A két pietrelcinai zarándok megérkezvén a kegyhelyre besiet a templomba, ahol a püspök fényárban és a hívek énekének kíséretében éppen a főhajón vonul keresztül. Az ünnepi szertartás hosszú és megkapó. A templom mellékhajóiban különböző korú, súlyos állapotú emberek. A szenvedés jelei jól láthatók rajtuk. Vannak közöttük vak gyerekek, nők, akiknek nincsen kezük, férfiak, akik összezsugorodott lábaik segítségével éppen csak vonszolni tudják magukat. Francescónak könnyes a szeme, és nem tudja megérteni, miért engedi meg Isten, hogy az emberek ilyen kegyetlenül szenvedjenek. Ordítani szeretne, de nem képes rá. Egyenesen meg akar szökni, hogy ne legyen jelen ilyen szánalmas jelenetnél, de apja kérges keze visszatartja. A szentmise végén a püspök és a papok ünnepélyesen kivonulnak a sekrestyébe, a nép pedig a templomban marad, és Szent Pellegrinushoz fohászkodik. Egy fiatalasszony focoméliában szenvedő gyermekét tartja karjában. Az oltár előtt áll, és szenvedélyesen kéri Szent Pellegrinustól a kis lény gyógyulását. Francesco letérdel, és tenyerébe hajtja fejét, hogy összeszedettebben tudjon imádkozni. Fél szemmel a szívtépő jelenetet nézi: az anya formátlan hústömeget emel a Szent felé. A nő kérlelő hangja egyre magasabb lesz. Aztán mintha váratlan roham törne rá, szegény asszony az oltárra dobja focoméliás gyermekét, aki úgy zuhan le onnan, akár egy zsák búza. A hívek odarohannak, és próbálják fölemelni a szerencsétlen teremtményt. Legnagyobb meglepetésükre azonban a fiú magától talpra áll, fürgén elindul, és enni kér anyjától. Mindenki kiáltásban tör ki a csoda láttán! A helyükön maradt betegeknek ragyog a szemük. Ők is bíznak Szent Pellegrinus csodatevő erejében. A kis Francesco sír örömében, és nagy hévvel tovább folytatja imáját, hogy ne szenvedjenek az emberek. Édesapja rázza meg és hívja, hogy menjenek ki megenni a cipót, amit Peppa mama készített nagy szeretettel. Ebéd után a két Forgione ugyanazon az úton indul hazafelé, melyet Szent Pellegrinushoz jövet tettek meg.

1897 tavaszán a Forgione család úgy dönt, hogy iskolába küldik a fiút. Sokat vívódnak ezen, de végül a súlyos költségek ellenére (öt líra egy hónapra), Peppa mama véleménye kerekedik felül, aki nagyon szégyelli magát azért, hogy nem tud sem írni, sem olvasni. Grazionak gondot okoz, honnan teremtse elő a pénzt fia tanítói számára. Francesco már alaposan benne van a korban, hiszen tízéves, mikor ismerkedni kezd az ábécével. Grazio barátai azt mondják, Nápolyban valaki olyan embereket keres, akik készek a családjuktól távol is munkát vállalni. Hajók indulnak. Grazio papa meginog. Fél, de egyre világosabb számára, hogy a dolgok állása Pietrelcina elhagyására kényszeríti. A családfő Nápolyba megy, és megkeresi a munkaközvetítőt, aki napszámosokat és kubikusokat toboroz az „Újvilágba”. Mikor visszatér szülőfalujába, jobban meg van róla győződve, mint valaha, hogy ő is nekivág az ismeretlennek. Elszakadása a családtól megrázó. A fia, Francesco már jól megtanult olvasni, így első kézből juthat hozzá az Amerikáról szóló hírekhez, melynek munkáskezekre van szüksége ahhoz, hogy mérhetetlen gazdagságát kiaknázhassa.

Miután az új évszázad kezdetét baj nélkül átvészelte, a tizenötödik életéve küszöbén álló Francesco újult erővel veti bele magát a tanulásba. Egy szép napon egy szakállas barát állít be hozzájuk, aki kolostora számára kér adományt a szegényektől. Camillo testvér morconei kolduló kapucinus barát. Mindenkihez, de különösen a gyerekekhez van egy-két jó szava. Nekik Assisi Szent Ferencről, lelki derűjéről, az állatok iránti szeretetéről, evangéliumi szegénységéről beszél. Oly tiszta barátság szövődik kettejük között, mint a hegyi patakok vize. A fiatal Forgione tanul és imádkozik. Hacsak teheti, a templomba megy és ministrál.

Don Salvatore, a Szent Anna templom plébánosa, nagyra becsüli, és a lelke mélyén reméli, hogy a fiú a papi pályát fogja választani. 1902 húsvétja előtt Pietrelcinában ünnepélyes szentségimádást tartanak, melyen a hívek szép számmal vesznek részt. Az énekek, virágok és gyertyák között megérik a fiúban az elhatározás: az Úrnak fogja szentelni életét. Francesco konkrét kéréssel áll elő: a morconei kapucinus kolostorba szeretne menni, oda, ahol az a rokonszenves kolduló barát él, aki azért járja a falut, hogy egy kis lisztecskét gyűjtsön közössége számára. A fiút elbűvölte Camillo testvér szakálla, és miként Szent Ferencnek e vidám követője, ő is az Úr munkatársa szeretne lenni.

A morconei noviciátus

Már a fák utolsó levelei is lehullottak, és a falubeli gyerekek a mezőre mennek, hogy mohát keressenek a betlehem építéséhez. Immár egy másik karácsony vigíliáján vagyunk és Francesco Forgione határtalanul boldog: tudja, hogy álma hamarosan valóra válik. Ám családtagjai szeretetének melege – amely karácsony lévén még nyilvánvalóbb – arra készteti, hogy átgondolja döntését.

Egy sor aggasztó kérdés viharzik a fiú lelkében. Francesco órákat tölt néma csendben. Éjjel nem akarja eloltani a lámpát, de fél, hogy túl sok olajat fogyaszt, és főként attól tart, a szomszédjai meglátják, hogy nem tud aludni. Az egész falu beteges kíváncsisággal figyeli. Az istentelenek, az anarchisták, a szocialisták csak egy rossz mozdulatára várnak, hogy felhasználhassák az Egyház, a pap, Krisztus, a Szűzanya és a szentek ellen, akik szerintük csak az uraságok kitalációi, hogy így tartsák szolgaságban az embereket.

Grazio papa elutazása után a kis családi közösség nem számított egy másik elválásra. 1902. december 26-án, Szent István napján a Forgione család még egyszer körülüli az ünnepien megterített asztalt, hogy elfogyassza azt, ami az előző napról megmaradt. Az új esztendő első hajnala már ébren találja Francescót. Egy utolsó kétség gyötri: talán édesanyja arra számított, hogy az ő keze is segíteni fog földjük megművelésénél, vagy talán azt remélte, hogy a házitanítóskodással keresett pénzből valamennyit haza fog adni. Valószínűleg el van keseredve a fia elmenetele miatt. És édesapja? Grazio Forgione a távoli Amerikában bizonyára szülőföldjéről álmodik. Miután tájékoztatják fia abbéli szándékáról, hogy szerzetes szeretne lenni, csak ennyit üzen levélben: „Ha valóban menni akar, engedjétek elmenni. Isten áldása legyen rajta.”

1903 Vízkeresztjének reggelén a szentmise után búcsúztatják el Francescót, aki Morconéba megy, hogy Camillo testvér példáját kövesse, és az Assisi Szent Ferenc nevét viselő szerzetesközösség szolgálatába álljon. Peppa mama megöleli fiát. Teljes erőből szeretné kikiabálni magából bánatát, sőt reménytelenségét, végül azonban csak néhány alig érthető mondatot zokog el. Morcone messze van. Gyilkos szél fúj, miközben haladnak. Francesco azt kéri őt kísérő barátaitól, hogy mondják el a Rózsafüzért. Minden erejüket latba kell vetniük, hogy le tudják győzni a nehézségeket. A kis csapat néhány órányi kemény menetelés után már látja a szeles hegytetőn megbúvó kolostort. Egy nagyon szelíd arcú barát nyit kaput nekik. Ő Tomasso atya, a novícius mester. Huszonnyolc fiatal tartozik a morconei noviciátusba. Az utoljára érkezett Francescónak a huszonnyolcas cellát jelölik ki. A szobácska kicsi. Mintegy két négyzetméteres, ablaka a közösség udvarára néz. A novíciusoknak természetesen hosszú utat kell megtenniük ahhoz, hogy bizalmasan szóljanak az Örök Atyához és a szentekhez. Rájuk még a szerzetesekénél is keményebb élet vár: állandóan imádkoznak, tanulnak, és a legalantasabb munkákban segítenek. Francescónak történelmi nap ez a mai: új élet kezdődik számára, a neve is más lesz, mint amit a keresztségben kapott. Ettől kezdve a fiatal novíciust – elöljárói döntése alapján - PIO-nak fogják hívni.

Pio testvér, a fiatal novícius

A szerzetesjelölt nagy buzgósággal kezdi meg szerzetesi életét: hosszú-hosszú órákat tölt imádsággal, nagyon keveset beszél, böjtöl, és testét sanyargatva ostorozza magát. Mindig mezítláb és abban az egyetlen kámzsában jár, melyet a rendház bocsátott rendelkezésére. Cellája minden berendezése egy deszkaágy, egy térdeplő, egy feszület, egy asztal, egy szék és egy falba épített szekrény az otthonról hozott néhány ruhadarabja és imádságos könyvei számára. Pio testvér órákat tölt azzal, hogy Krisztus szenvedésén és a szenvedés misztériumán elmélkedik. Jézus az emberért adta magát keresztre. A Golgota-hegyi szenvedés kalapácsütéseiben megtalálta békéjét, és volt ereje hóhéraiért imádkozni. Ezzel az új parancsolatra, a kölcsönös szeretet parancsolatára emlékeztetett, amit hirdetett: „Szeressétek azokat, akik gyűlölnek titeket.”

Pio testvér a hosszú téli éjszakákon, mikor süvít a szél a kis cellában, az éjszakai zsoltározást jelző harangszóra vár, a Golgota kiemelkedő eseményei járnak a fejében. Elképzeli a sebeket Krisztus mellkasán, a szögek helyét kezén és lábán, a szörnyű kínszenvedést, melyet utolsó fázisában heves földrengés és sötétség kísér. A Golgota a megváltás egyedülálló történetének legdrámaibb pillanata. Pio testvér szeretne valahogyan Krisztus fájdalmában részesülni, és szeretné letörölni a kereszt tövében álló, a fájdalom tőrével sebzett, szinte megkövült édesanya könnyeit. Nyomorúságos cellájában egy Csodatévő Szűz Mária-kép függ. Ez ugyanaz a kép, amely előtt imádkozva Peppa mama az ismeretlen földre utazó férjét a Szűzanyára bízta. Az ifjú novícius lelkiekben a fogadalomtételre készül, amire rendszerint a beöltözés után két évvel kerül sor. A közösség nagyra becsüli őt, mert szorgalmas, csendes, kész mindenféle önmegtagadásra. Elöljáróját csupán az aggasztja, hogy a fiú beteges, gyakran van heves lázrohama és szűnni nem akaró köhögése. A kolostor folyosóin azt pusmogják, hogy baj van a tüdejével, s nem nagy jövőt jósolnak neki. „Annyira beteg, hogy nem tud majd a rend magasabb fokozatába lépni”- mondja az egyik szerzetes, aki a nagy refektóriumban szemben ül vele, és gyakran megeszi az ételt, amit Pio testvér az asztalon hagy. Francesco Forgione morconei magányában megérti, hogy most már nem fordulhat vissza. Erősen hívja az Úr, és a mindennapok apró nehézségei sem vehetik rá, hogy visszamenjen a völgybe más életminta után kutatni. 1903. január 22-én családja és a testvérek előtt Pietrelcinai Pio testvér Istennek szenteli magát: megígéri, hogy életét engedelmességben, szegénységben és szüzességben fogja leélni. Az újdonsült szerzetes egyre gyakrabban heves fájdalmat érez a mellkasában – különösen télen – és senki nem tudja, hogy szívének vagy tüdejének van-e baja. A legidősebb szerzetesek megerősítik, hogy nincs mit tenni. Szerintük Pio testvér azt sem fogja megérni, hogy pap legyen belőle. Teremtőjéhez tér, mielőtt első szentmiséjét elmondhatná. A bajt látva Tomasso atya megígéri Maria Giuseppa Forgionénak, hogy megpróbálja fiát rávenni: törődjön jobban „test bátyjával”, mérsékelje a böjtölést, kerülje az álmatlan éjszakákat, és főleg a súlyos büntetéseket, melyeket azért ró ki magára, hogy elkerülje a test kísértéseit. Gyötrelmeit, zihálását, fulladását, rossz fizikai állapotát is felajánlja Pio minden ember javára. Ha ezt tette Jézus, aki Isten Fia volt, miért ne kellene ezt tennie Francesco Forgionénak, akinek apja azért hajózott át az óceánon, hogy eltarthassa feleségét és öt gyermekét.

Rejtélyes betegség

A morconei rendház elöljárója, a novíciusmester és Francesco gyóntatója Tomasso testvér cellájában gyűlnek össze, hogy Pio testvér sorsáról döntsenek. Megfelelőnek tűnik az ötlet, hogy a fiú költözzön át a Campobasso melletti pianisi Sant’Elia kapucinus közösségbe. Mikor elöljárója az átköltözésről beszél, a fiúnak meg sem fordul a fejében, hogy bármi kifogást emeljen. Át is költözik, mihelyst megérkezik édesanyja beleegyezése. Peppa mama időközben olyan levelet kap, melyben férje a hazatéréséről értesíti. Az asszony örül, hiszen Grazio hamarosan visszatér Amerikából, és szomorkodik, amiért fia elmegy Morconéból, és így sokkal távolabbra kerül Pietrelcinától. Pio testvér hamarosan a Sant’Elia falai között is átéli a tél gyötrelmeit.

1905 szeptemberének egyik éjszakáján imájába merülve nagy csetepatét hall a szomszédos cellából. Szólítja Anastasio testvért, hogy magyarázatot kérjen tőle, ám nem érkezik felelet. Mivel a gyanús zajok folytatódnak, a fiatalember kihajol az ablakon, és így láthatja, mi történik barátja cellájában: egy elrettentő külsejű, parázsló szemű, nagy, fekete kutya tombol ott. Mikor Pio testvér azt kéri Istentől, hogy szabadítsa meg a Gonosztól, a rémséges állat kirepül Anastasio testvér cellájából. A kutya megnyúlik: olyan lesz, mint éjjel a búzatáblák közt száguldó vonat. Szeme akár az izzó vas, mint amilyennel a falusi kovácsok a lovakat patkolják. Az állat jó pár cserepet összetör, mikor egy szempillantás alatt átveti magát a szerzetesek fáskamrájának tetejére. Nehogy az esemény túlságosan nagy vihart kavarjon, Pio testvér elöljárói úgy határoznak, hogy a fiatalembert egy kis időre a foggiai San Marco la Catolába küldik. Talán javára válhat az ottani enyhébb éghajlat is. Mikor újra visszatér a Sant’Eliába, heves fájdalmat érez, többször elájul, hideg veríték veri ki, láza magasra szökik. Az egyik beteggondozó testvér azt mondja, nincsenek megfelelő eszközei arra, hogy a láz okát kiderítse. A fertőző tüdőgyulladás egyik súlyos formájáról van szó. Pihenésre, bőséges táplálékra, és ha lehetséges, otthoni levegőre volna szükség. A pianisi Sant’Eliában nincs bőséges táplálék, sem pedig otthoni levegő. Azt meg hiába is kérnék a pietrelcinai szerzetestől, hogy pihenjen, mert ez az önfejű ember soha nem kíméli magát, még ha azt állítja is, hogy soha nem fáradt. 1906-ban igen hosszúra nyúlik Pio testvér vakációja. Több mint két hónapot tölt Pietrelcinában. Ha nincs otthon, épp a templomba megy, hogy imádkozzon, vagy hogy részt vegyen a reggeli misén, a Rózafüzér-ájtatosságon, és szentségi áldásban részesüljön késő délután. Idejének kis részét olykor tanulással tölti. Nyár végén nagy ünnep van Forgionéék otthonában, hiszen a családfő hazatér Amerikából. Grazio papa legfőbb gondja ez a ferences kámzsát viselő, teljesen megváltozott fiú. Nehezen ismeri meg. A gyerek lesoványodott, arcán a szenvedés jelei láthatók. Még szótlanabbá vált; látszólag indokolatlan idegenkedéssel viseltetik minden ember iránt, és mindig egyedül van. Az apa kéri fiát, hogy változtasson életén, de ő hallani sem akar erről.

A betegség, az egyik kolostorból a másikba való átköltözködés és a szülői házban való lábadozása után a fiú 1907. január 17-én, nem sokkal tizennyolcadik életévének betöltését követően leteszi az ünnepélyes fogadalmat.

A következő évben teológiai tanulmányainak megkezdésére majdnem egészen az Adria partjára, Serracapriola kolostorába megy, a termékeny síkságot uraló mintegy 200 méter magas domb tetejére. A Molisével szinte határos kis foggiai városkában Pio testvérnek jó helye van. A tenger kedvezően hat szervezetére: láza alábbhagy. Elöljárói egy kicsit szigorúbban kitartanak döntésükben, és kevésbé fárasztó életmódra késztetik: megakadályozzák túl gyakori böjtölését, önostorozását és egyéb testi sanyargatásait. 1908 novemberében a kapucinusjelölt fölmegy az Irpinia szívében emelkedő dombon lévő Montefusco kolostorba, s közel negyven napot tölt imádsággal, elmélkedésekkel a kisebb rendek és a szubdiakonátus felvételére készülve. Édesanyja, édesapja és a többi családtagja Beneventóba siet, az óvárosba, a Guardia-domb tetejére, ahol az a csodálatos dóm áll, melynek homlokzata még a XIV. században készült. Pio testvér 1908. december 19-én veszi fel a kisebb rendeket, két nappal később pedig szubdiakónus lesz. A székesegyház öt hajójában – melyeket szép klasszikus oszlopsor választ el egymástól – rengeteg ember gyűlik össze, közülük sokan messziről érkeztek. Grazio Forgione meg van róla győződve , hogy fia most már befejezte a tanulást. Azt hiszi, hogy a hosszú és hatásos beneventói szertartás Francesco pappá szentelését jelenti, de a kánonjogi előírások szerint még legalább két és fél évet kell várnia arra, hogy pap lehessen. Az egyházi törvény valójában azt mondja ki, hogy a papszentelés alsó korhatára a 24. életév.

1909 májusában Pio testvér megint megbetegszik, és az orvosok azt tanácsolják, hogy küldjék haza. A forgatókönyv a szokásos. „Meglátják, az otthoni levegő a javára válik majd!” – ismétli állandóan mindenki. Graziónak azonban az az érzése, hogy fiát azért küldik megint Pietrelcinába, mert a halálán van. A szubdiakónust ezúttal egy derűlátó kapucinus barát kíséri el, s vele marad, hogy tanulmányaiban és elmélkedésében segítse. Gyakran töltenek hosszú időt imádsággal a városka fölé emelkedő öreg toronyban. Peppa mama megtudja, hogy a testvérek azért döntöttek az ifjabb Forgione hazaküldése mellett, mert attól féltek, hogy tüdőbaja megfertőzheti a többi novíciust is. Rejtélyes betegség ez, de az orvos utasítása világos: bőségesen kell táplálkoznia, különben fennáll a komplikáció veszélye. A fiú titokban ír elöljáróinak, és bevallja nekik, hogy úgy érzi, hamarosan a mennyei Atya házába kell mennie. A testvérek bátorítólag és reménykeltően válaszolnak, továbbá arra buzdítják, hogy bízzon az isteni gondviselésben. Július derekán, tűző napon, a szárazságtól kiégett mezőkön át Morconéba megy. A hegyen van egy kis légmozgás, így tüdejét nem fárasztja ki annyira a levegővétel. A templomban, ahol először öltötte magára a ferencesek ruháját, diakónussá szentelik. A papság immár karnyújtásnyira van tőle. Mikor rövid időre elszunnyad, erről a számára elérhetetlennek tűnő célról álmodik. A reggeli imádság alatt is, még napfelkelte előtt, gondolatai mindig első miséjén járnak. Egy virágokkal és gyertyákkal gazdagon díszített oltár képe jelenik meg előtte, látja a püspököt, rokonait, barátait, szerzetestársait, majd mindez szertefoszlik, fekete felhővé válik, melyen át csak a gyertyák gyönge fénye szűrődik át.

A papszentelés

Pio testvér ismét papírt és tollat ragad, és ezúttal konkrét kéréssel áll elő: szeretné, ha pappá szentelnék, még mielőtt betöltené 24. életévét. Elmagyarázza, hogy attól tart, nem éri meg a 24 éves korhatárt, így a kánonjogi normák alapján felmentést kér alóla. Elöljárói alapos megfontolások után engedélyezik, hogy pappá szentelése a következő év május vége helyett – amikor a jelölt betöltené 24. életévét – már 1910 augusztusában megtörténjen. 1910 augusztusában Pio testvért ismét Beneventóban találjuk. Az egyház Szent Lőrinc diakónus ünnepét tartja, aki a hagyomány szerint tüzes rostélyon halt mártírhalált. Ezért mondják azt a parasztok, hogy augusztus 10-e az év legforróbb napja. Mikor Pio belép a beneventói székesegyházba, először imához térdel: édesapára gondol, aki ismét elment hazulról, ezúttal Argentínába.

A beneventói székesegyház, ahol Pio atyát 1910. augusztus 10-én pappá szentelték

A püspök által celebrált szertartás – melyen Foggia megye kapucinus rendjének valamennyi elöljárója jelen van – a kanonoki kápolnában folyik. A mindenszentek litániájának eléneklése és kezének megkenése után Francesco Forgione örök hűséget ígér az Egyháznak és Krisztusnak. Szegénységet, tisztaságot és elöljárói iránti engedelmességet fogad. A püspök ünnepélyes szavai ürességbe hullanak, oly nagy a meghatódottság. Pio atya ragyog: végre elérte kitűzött célját, és a jelek szerint egészségi állapota is jobb. A foggiai provincia kapucinusai büszkék új rendtársukra, akit immár példaként állítanak a legifjabbak elé. Családtagjai megállás nélkül sírnak, beleértve húgait is, akik pedig látszólag nyugodtak.

Délután az újdonsült pap visszatér Morconéba. Az egész közösség nagy ünnepléssel fogadja. Édesanyja, bátyja és húgai pedig a család barátainak egy csoportjával Pietrelcinába igyekeznek, hogy előkészítsék Pio atya fogadását. A falut lázas készülődés tölti el Nagyboldogasszony ünnepének előestéjén. Mindenki igen korán otthagyja földjét, és siet, hogy felékesítse ablakát, gyertyákkal és virágokkal díszítse fel a kis Szent Anna templomot. A plébánián a gyerekek azokat az énekeket próbálják, melyeket a Pio atya által földijei körében celebrált szentmisén fognak előadni. Vesperáskor megköszönik a Szűzanyának, hogy a hivatás örömével ajándékozta meg Pietrelcinát. Az újdonsült pap nagyon izgatott szerény otthonában – melyet édesapja Amerikából hozott pénzén újítottak fel -, és kerüli a rokonaival, barátaival való találkozást. A harangok ünnepien zúgnak, hogy hírül adják a másnap reggeli nagy eseményt, és hogy a Szűzanyát köszöntsék. Rengeteg fáklya gyúl ki a hegytetőn, mintha csak el akarnák űzni a Gonoszt az áldott földről, melyen Szent Ferencnek ilyen méltó követője születhetett meg. Még az Egyházzal szemben állók is részt vesznek valamilyen módon az ünnepen: augusztus 15-ének reggelén az ő házaik ablakai is feldíszítve ragyognak.

A Szent Anna templom oltára, ahol Pio atya első szentmiséjét bemutatta

A Forgionéék házától a Szent Anna templomig vezető rövid útszakaszt virágszőnyeg borítja. Pio atya tiltakozik, mert túl nagynak tartja a meki szánt megtiszteltetést, és azt mormogja, hogy ilyen ünneplés csak a mi Urunkat és Szűz Máriát illethetné meg. A kis templom képtelen befogadni mindenkit. Kapuja kitárva, hogy a kis téren összezsúfolódott tömeg is követhesse a szertartást. Hét padsort csak a pietrelcinai kapucinus szűk családi köre és Morconéból érkezett szerzetestársai foglalnak el.

A szentmise közben Agostino atya megy fel a szószékre, aki az új pappal töltötte az utóbbi igen gyötrelmes időszakot, és dicsérő szavakat fon az oltár mellett ülő Pio atya köré. Az ünnepelt szégyenlősen tenyerébe rejti arcát. A prédikáció fő témája a szenvedés. Az embereknek az a benyomásuk, mintha valami új dologról hallanának, mikor a prédikáló testvér elmagyarázza, hogy a fájdalom után mindenki számára elérkezik az öröm pillanata. A kereszténység alaptörvénye, hogy van szeretet, megváltás és feltámadás. Pio atya olyannak tűnik, mint aki most támadt fel. Még ragyogóbb, mint Szent Lőrinc napján, mikor Beneventóban pappá szentelték. Szeretne köszönetet mondani, de elszorul a torka. Egy imát mond hát el, melyet ő maga írt minden falubelijéért, élőkért és holtakért. Szeretné olaszul felolvasni, de szigorúak a szabályok, tehát latinul kell elmondania. A szürke ünneplőruhájukba öltözött parasztok ráncos arcán a leplezetlen meghatottság könnyei csorognak.

Camillo testvér, a morconei kolduló barát is – aki tudtán kívül is az újdonsült pap ihlető példaképéül szolgált – nagyon meghatott. Szerzetestársai gratulálnak Pio atyának, ő pedig egyre kisebbre húzza össze magát, és úgy érzi, arca szégyenpírban ég. Még tüzesebben izzó napon teszi meg újból a templom és a házuk közötti rövid útszakaszt. Forgionéék nagy konyhájában Peppa mama és barátnői mindenkinek főztek ebédet. Az asztalfőn Pio atya foglalt helyet, mellette édesanyja, aztán a plébános, morconei elöljárója következik, majd nagybátyja, 28 éves Michele bátyja, 21 éves Felicita húga, az éppen most 18 éves Pellegrina és a legkisebb, a 16 éves Grazia. Imádkoznak, majd elfogyasztják az aratóünnepi vagy lakodalmi fogásokhoz hasonló paraszti ételeket. Még egy kis hús is kerül az asztalra. A gazdasszony feláldozta az áprilisban született kecskegidát, és levágott néhány tyúkocskát is. A vendégek nem nagyon igyekeznek, mert kellemes hűvös van a földszinti helyiségben.

​Az ifjú kapucinus szolgálata Pietrelcinában

Pio atya egykori tanára, szegény don Domenico Tizzani még mindig a „kiugrott pap” szégyenbélyegét viseli magán, mindenki igyekszik elkerülni még akkor is, mikor súlyosan megbetegszik. Anyagilag is rosszul áll, de senki sem segít rajta. Egyedül él, szegényen, és a halálán van. Az egyetlen, aki tesz érte, az a nemrég pappá szentelt kapucinus. A fiatal testvér késlekedés nélkül, bízva Isten végtelen könyörületességében, bekopogtat volt tanára ajtaján, és magához öleli. Don Tizzani könnyekig meghatódik, és nem akar hinni a fülének, mikor Pio atya gyónni hívja. „Hogyan is bízhatnék az Örök Atya bocsánatában én, aki oly hitványul elárultam Őt?” – kérdezi zokogva. A pietrelcinai kapucinus közelebb lép hozzá, nyakába veszi lila stóláját, keresztet vet, és megkérdezi tőle, mióta van távol Istentől. A gyónás nagyon hosszú ideig tart. Végül az ifjú pap feloldozza a haldoklót, akit a falu közössége kitaszított, mint a pestisest, mert nem tudott hűséges maradni papi fogadalmához. Mikor híre megy, hogy Pio atya feloldozta don Tizzanit, néhányan ujjonganak, mások pedig azt kérdik: hová fog ez vezetni? A kérdések nyugtalanítóak. Hiszen Isten amellett, hogy könyörületes, igazságos is. Azzal, hogy don Tizzani feloldozást kapott, vajon nem tiporják-e lábbal az igazságot? Pio atya nyugodtan ismételgeti, hogy a jóságot és könyörületességet nem lehet az emberek szerinti igazságossághoz mérni. Az isteni igazságosság – próbálja magyarázni – más dolog.

A kis faluban, ahová hamarosan megint beköszönt a tél, a kapucinus testvér sok időt tölt elmélkedéssel. A Szent Anna templomban tartott miséin szinte alig van valaki, mert a szertartás túl hosszan elnyúlik, az embereknek pedig nincs vesztegetni való idejük, hiszen el kell látniuk családjaikat. A parasztok zúgolódnak, és a plébánosnak kell az új papot megvédenie, akit az emberek túl buzgónak, sőt fanatikusnak tartanak.

Pio atya mind fizikailag, mind lelkileg pokoli kínokat áll ki. Igen gyenge az egészsége. Cardone doktor, miután már mindent megpróbált, csüggedten mondja neki, hogy többet már nem tehet érte. A pietrelcinai szerzetes gyomra csak néhány korty vizet képes befogadni. Minden más ételt kivet magából. Estefelé, olyan pontosan, mint ahogyan a nap lenyugszik, a láz igen magasra szökik, a fiatal szerzetes pedig heves fájdalmat érez a mellében és a hátában. Szegény fiúnak az az érzése, hogy bármelyik pillanatban meghalhat. Éjjel a Gonosszal álmodik, aki különféle alakot öltve jelenik meg előtte. Pio atya kimerült. Állapotát csak súlyosbítja heves fejfájása. Gyakran vonul vissza a magányos toronyba, hogy őszinte beszélgetésbe kezdjen Istennel, számára az egyetlen lehetséges beszélgetőtársával.

A fiatal szerzetes rokonainak és barátainak faágakból és szalmából sikerül összetákolniuk egy kis kunyhót, ahová az ember a nap elől behúzódhat, de nem az eső elől, a teteje ugyanis beázik. Pio atya mégis úgy érzi itt magát, mint valami királyi palotában. Nyomorúságos fészkében hamar felépíti saját kis világát, mely igen kevés dologból áll: az ég, a nap, a madarak, a növények valamint az apróságok miatt is mindennel s mindenkivel perlekedő parasztok távoli lármája. A fiatal szerzetes mindenben Isten mindenható kezét látja. Az órák nagyon lassan telnek. Egy nap egy hétnek tűnik, egy hét egy hónapnak. A pietrelcinai kapucinus állandó társa az imádság. Édesanyja, rokonai, leghűségesebb barátai azt mondják, a hazai levegő jót tesz neki. Mialatt a száraz, forró nyár utolsó napjaiban mindenki az eget fürkészi, hátha talál rajta valami esőre utaló jelet, Francesco Forgione kezébe fájdalom hasít. A szenvedésekhez hozzászokott szerzetes nem tulajdonít különösebb jelentőséget az új tünetnek, pedig a következő pillanatban a lába is lüktetni kezd. Jobb tenyerén akkora piros folt rajzolódik ki, mint egy tízforintos. Ez még feltűnőbb a bal kezén.

Ahogy telnek a napok, a fájdalom fokozódik, de ő hallgat róla. Mint mindig, most is némán szenved. Talán hogy ne ijesszen meg bajával senkit, vagy meggyőzze önmagát arról, hogy már meggyógyult, és hogy ne okozzon újabb gondot elöljáróinak. 1911 őszének elején összeszedi bátorságát, és elhatározza, hogy visszatér a kolostorba. Ismét elmegy tehát Pietrelcinából. Szíve tele van reménységgel, elméje pedig a molisei Venafro városkáját illető tervekkel. Ebben a városban az iskolájáról és ékesszólásáról híres, nagy létszámú szerzet működik. A 300 méter tengerszint feletti magasságban Venafro földrajzi adottságai ideálisnak tűnnek a gyönge egészségű pietrelcinai szerzetes számára. Az álmok azonban hamar szertefoszlanak, és elöljáróinak szembe kell nézniük a szomorú valósággal. Pio atyát heves láz dönti ágynak. Legnagyobb bánatára még misézni sem képes. Éjszaka, mikor a testi szenvedések enyhülnek, lelki gyötrelmek veszik kezdetüket. A csont és bőr szerzetest – akit olyan titokzatos betegségek tettek keményen próbára, melyeket egyetlen orvosnak sem sikerült pontosan azonosítania – démonok rohanják le, s újabb jeleket hagynak elgyötört testén. A venafrói elöljárót Pio atya böjtölése is aggasztja: körülbelül három hétig csak egy kis vizet vesz magához reggel és este, mielőtt cellájában eloltaná lámpáját. A Nápolyban elvégzett szakorvosi vizsgálatok sem derítenek fényt a Pio atyát legyengítő titokzatos betegség természetére. (Még a lázát sem tudják megmérni, mert magasabb annál, mint amit egy normál lázmérő kimutatni képes.) Így elöljárói sem tehetnek mást, mint hogy megint visszaküldik szülőfalujába. Agostino atya kíséri el, s vele is marad. Így Pio atya többé már nincs egyedül. Még ha formális határozat nincs is róla, Pietrelcinában a két kapucinus, Agostino atya és tanítványa, Pio atya így egy mikroközösséget hoz létre.

​Betegség és háború

1912 márciusában súlyosbodik Pio atya betegsége. A huszonöt éves szerzetes majdnem megvakul. Elöljárói, hogy kíméljék, mentesítik néhány kötelezettsége alól: a breviárium olvasása helyett mondhatja a Rózsafüzért. A kapucinusok körében kezd felülkerekedni az a vélemény, hogy véget kell vetni a huzavonának, és végleg meg kell szabadulni ettől a titokzatos betegtől. A közösség szabályzata teljesen egyértelmű. A ferences család minden tagjának tartania kell magát a szegénység, szüzesség és engedelmesség fogadalmához. További követelmény, hogy a szerzetes kolostorban éljen, prédikáljon, gyóntassa a híveket, hirdesse az evangéliumot minden embernek, és az Anyaszentegyház előírásai szerint imádkozzon. Francesco Forgione azonban képtelen kolostorban élni. Megromlott látása miatt már a breviáriumot sem olvashatja. Nem prédikál, nem gyóntat, misszióba sem mehet. Betegsége gátolja az elöljáróinak való engedelmességben is. Marad hát a szüzesség és szegénység. Ilyen körülmények között nem lehet megélni a ferences kapucinus regulát. Ha Pio atya az Úr munkása akar maradni – mondják elöljárói -, hagyja el családunkat, és kérje, hogy egyházmegyéjében osszák be világi papnak. Így majd nem kell közösségben lennie, nyugodtan élhet otthon, anyja és családtagjai körében, akik majd gondoskodnak szükségleteiről. Hosszadalmas vita után a szerzetes kongregációra bízzák a döntést. Pio atya megkönnyebbülten sóhajt fel, mikor megkapja a jóváhagyást, hogy súlyos egészségi állapotára való tekintettel nem kell kolostorban élnie. Rómában az ő kérvényét fogadták el, rendtársaiét pedig, akik el akarták távolítani a szerzetesrendből, elutasították. Pio atya csak ütközetet nyert. A küzdelem folytatódik. Szenvedései Olaszország bizonytalan helyzete miatt is fokozódnak.

XV. Benedek pápa

A háborús készülődés közepette, 1914. augusztus 20-án meghal X. Piusz pápa. Szeptember 1-jén a Szent Kollégiumot alkotó hatvanöt bíboros közül ötvenheten konklávéba mennek, és szeptember 3-án, tízfordulós szavazás után Giacomo Della Chiesa bíborost választják pápává, aki a XV. Benedek nevet veszi fel. Amikor Olaszország belép az első világháborúba Francesco Forgionét is behívják katonának. November 6-án kell megjelennie Beneventóban. Senki nem hiszi, hogy besorozható lenne, ám az orvosi bizottság nem sokat teketóriázik, és a rejtélyes betegségben szenvedő fiatal kapucinust – akinek betegségét eddig még senkinek sem sikerült diagnosztizálnia – a nápolyi Szentháromság Hadikórház 10. egészségügyi századához küldi. Pio atya néhány sebesült katonától hall a véres ütközetekről. Arra kéri Istent, kímélje meg attól a szégyentől, hogy embertársai ellen kelljen fegyvert fognia. A Szentháromság Hadikórház orvosai meggyőződnek róla, hogy az újonc még arra sem lenne képes, hogy a katonáknak misézzen, így hazaküldik egy év rendkívüli szabadságra.

A világ – ahogyan a pápa egyik felejthetetlen karácsonyi üzenetében jellemzi – immár csupa sírgödör és kórház. Az esztelen öldöklés percről percre emészti fel Olaszország határait. A szellemi erejével mindenkit megdöbbentő XV. Benedek gyűjtésre szólítja fel az Egyházat, hogy megszervezhessék a háború sújtotta családok segélyezését. A külföldi nunciatúrák és az olaszországi püspökségek segélyközpontokká alakulnak. Pio atya is szeretne hasznos lenni, de nem tudja, hogyan. Elszigetelten él szülőfalujában, és onnan, Pietrelcinából levelezés útján tart kapcsolatot a háború miatt még nehezebb helyzetbe került emberekkel. Ez az egyetlen lehetséges módja annak, hogy hozzájáruljon a szörnyű konfliktus sújtotta emberiség szenvedéseinek enyhítéséhez.

A kapucinusok provinciálisa, Benedetto atya nem azok közé tartozik, akik – a nápolyi tábori orvosok által kiadott rendkívüli betegszabadságolás alapján is – meg vannak győződve Pio atya betegségének súlyosságáról, ezért elrendeli, hogy az ifjú szerzetes maradjon Foggiában, a Szent Anna közösségben. A foggiai éghajlat nem éppen ideális, és az újonnan érkezett testvér egészsége megint rosszra fordul. A kolostor orvosa kijelenti, hogy a helyzet nem súlyos, de nem is szabad túl könnyedén venni: teljes nyugalmat és némi orvosságot rendel tehát. A közösségben felröppen a hír, hogy az ifjabb Forgionét a tüdőbaj egyik súlyosabb formája fertőzte meg: az a betegség, mely mindenütt, de kiváltképp Dél-Olaszország szegény lakossága körében szedi áldozatait. Az orvos kijelenti, hogy ez nem így van, ám néha a koholmányok többet nyomnak a latban, mint a tudományos diagnózis. Aztán meg olyan természetfölötti jelenségekről szóló híresztelések is szárnyra kapnak, melyek az állítólagos tébécés cellájában következtek be. Ezek is csak egyre súlyosbítják a helyzetet. Pio atya belső gyötrelme leírhatatlan. Éjszaka a Gonosz üldözi engesztelhetetlen gyűlölettel, és kemény próbatételnek veti alá. Cellájában a sátánnal való küzdelem az utolsó leheletéig tart. Gyakran úgy érzi, feladja, összeroskad. Ám a démon végül mindig visszavonul, és menekülés közben mindent elsodor. A foggiai kolostorban nagy a hitetlenkedés. A testvérek között a tébécé ellen folyik a legádázabb küzdelem. Hosszú elmélkedései során Pio atya felismeri, hogy valamiféle misztérium kerítette hatalmába. 1916. július 28-án az egyik testvér, Paolino atya elviszi Pio atyát a Gargano hegyei között fekvő San Giovanni Rotondóba, egy kis kirándulásra. Szeretné, ha csak átmenetileg is, megmenthetné a szokásosnál perzselőbb nyár elviselhetetlen hőségétől. A tenger szintje fölött hatszáz méter magasan áll az 1540-ben épített kapucinus kolostor. 1624-ben egy szörnyű földrengés romba döntötte a kis templomot, de öt évvel később újjáépítették. Míg Európa háborútól vérzik, ezen az ég és föld között függő, rózsaszínben játszó sziklán egy szép közösség működik Szent Ferenc szegénységen és egyszerűségen alapuló regulája szerint.

​A San Giovanni Rotondo-i kolostorban

San Giovanni Rotondóban minden hiányzik: itt nincs villany, vezetékes víz, kényelmes lakószoba, olykor még a mindennapi kenyér sincs meg. Nagy vallásos buzgalommal veszik körül a Csodatévő Szűzanyát, akit egy olajfestmény ábrázol az anyatejet kereső kisdeddel együtt. Mária feje fölé két lebegő angyal tart koronát. (Az elmúlt századokban néhány szemérmes barát megpróbálta eltakarni a Madonna keblét, de végül győzött a józan ész, és a szép Csodatévő Szűzanya visszanyerte eredeti ragyogását.) A templom és a kolostor falain túl a Gargano hajlott hegygerince az elhagyatottság érzését kelti, és a hegyvonulat ijesztően hat. A kapucinusok régi háza olyan, mint a nyugalom és a béke oázisa egy tűztenger közepén. Különösen alkonyattájt, amikor az izzó délutánt követően enyhet adó szellő támad. Oly jótékonyan hat ez Pio atya légzésére, mint az égből hullott manna. Ám a szegény pietrelcinai szerzetesnek rövid tartózkodás után vissza kell térnie Foggiába. Úgy gondolja, hogy a San Giovanni Rotondo-i kolostorban kell laknia, ezért Foggiában papírt s tollat vesz elő, hogy leírja lelkiállapotát provinciálisának. Végre mintha a pietrelcinai kapucinus megtalálta volna a helyes megoldást, mellyel elöljárói is egyetértenek.

A Csodatévő Szűzanya képe a San Giovanni Rotondo-i templomban

A nyár nehezen akar véget érni. Vele egykorú társai már a hideg miatt szenvednek az Alpokban, sokan pedig az ellenséges golyók áldozatául esnek. Pio atya elindul a Szent Anna kolostorból, és szamárháton visszamegy a Gargano déli lábánál fekvő síkságra. Talán azért, hogy elmeneküljön a Gonosz támadásai elől, talán azért, hogy rendet teremtsen – mint maga mondja – a „szív káoszában”.

A békét kereső lélek annyi viszontagság után San Giovanni Rotondo magányában menedéket talál, itt még a világot emésztő lángokról is megfeledkezhet. A kemény tél beálltával a garganói kapucinus közösség felbolydul, mert megismétlődnek azok a különös jelenségek, melyek a Pio atyát korábban befogadó kolostorokban jelentkeztek. Az új jövevény pokoli kínokat él át, vagy a mellébe nyilalló fájdalom és az állandósult magas láz, vagy a lelkét marcangoló sátán kísértése gyötri. A szél, az eső, a hideg és a teljes elszigeteltség még keményebbé teszi a kapucinusok életét. Mikor az első hópelyhek kavarognak a levegőben Francesco Forgione újoncnak ismét Nápolyba kell mennie. Az orvosi vizsgálat ezúttal meglehetősen gyorsan lezajlik: Pio atya ismét rendkívüli, ezúttal félévi betegszabadságot kap, 1917 júniusáig. Mielőtt visszamenne San Giovanni Rotondóba, betér Pompejibe, hogy a szenvedő emberiség érdekében buzgón könyörögjön a Rózsafüzér Királynőjéhez.

Időközben húga, Grazia, a család legfiatalabb tagja értesíti testvérét Piót, hogy életét szerzetesként szeretné leélni. A csípős nyelvűek most sem nyugszanak, azt beszélik, hogy a Forgione család igyekszik a harangtornyok árnyékába húzódni. Pio atya nem válaszol a gonoszkodásra, de nagyon óvatosan jár el, mert biztos akar lenni abban, hogy Grazia esetében nem rajongásról, vagy – ami még rosszabb – bátyja banális utánzásáról van szó. Mikor meggyőződik éppen huszonkét éves húga őszinte szándékáról, felszáll az első vonatra, és Rómába kíséri Graziát. Az utazásra tragikus pillanatban kerül sor. A háború tombol, a halottakat már megszámlálni sem lehet. Mialatt Pio atya Rómában van, a pápa befejezni készül a háborús hatalmak helyzetének az előző év végén elkezdett felmérését, hogy valódi és kölcsönös leszerelés alapján véget vessenek a háborúnak. XV. Benedek hiába próbál némi egyetértést elérni a gyűlölet, a bosszú és az erőszak uralta nemzetközi helyzetben. Erőfeszítései hasztalanok.

A fiatal kapucinus megérti, hogy a háborús tragédia az utolsó csepp vérig fog tartani, ezért amint visszatér San Giovanni Rotondo-i magányába, még többet imádkozik és vezekel. A fiatalabb testvérek lelki atyjuknak választják, ezt ő szívesen elfogadja. Elmélyed a gyóntatásban, s órákat ad azon a fáradtságos úton járó fiataloknak, melyet „Isten együgyűje”, Assisi Szent Ferenc vázolt fel előttük. Fennmaradó idejét imával tölti. A kolostor karzatán a Legszentebb Oltáriszentség előtt térdel, jobbjában mindig ott van a pompeji szentély fiatal papja által megáldott rózsafüzér. Imája folyamatos párbeszéd Istennel.

Mikor második rendkívüli betegszabadsága lejár, pontosan megjelenik Nápolyban, és reméli, hogy nem kell részt vennie a lelkiismeretlen emberek akaratából kirobbantott háború borzalmaiban. A tábori orvosok azonban ezúttal nem küldik haza. Öt hónapig a laktanyában kell maradnia. Ez igen kemény megpróbáltatás számára. Az uniformisba bújtatott embernek – aki hivatását tekintve szerzetes – szolgálnia kell a hazáját, mely mészárszékre küldi saját gyermekeit. Utcaseprőként, cselédként, néhányszor strázsaként veszik hasznát. Ha fegyvert kell kézbe vennie, már attól rosszul van. Megalázza a katonaélet, mert a laktanya olyan, mint egy sötét akna, s benne a trágárság és az erőszak az úr. A laktanyában nincs kápolna, így misézni sem lehet. Mikor engedélyt kér, hogy elmehessen a legközelebbi templomba, nem engedik meg neki. Pio atya elhagyatott, mert úgy érzi, Jézus nélkül van. Szörnyű hírek érkeznek a frontról. És ő, mint aki nem közvetlenül, csak közvetve tanúja az értelmetlen vérontásnak, azt kéri Istentől, vonja ki őt ebből.

​A stigmák

1917 novemberének elején Pio atya visszatérhet San Giovanni Rotondóba. A nápolyi orvosok újabb betegszabadságot engedélyeztek neki. Mérhetetlen öröm számára, hogy megint misézhet. Végre ismét szorosabb és bensőségesebb párbeszédet kezdhet Jézussal a szentmisében, melyen csak igen kevesen vesznek részt, mivel túl hosszú ideig tart. A pietrelcinai szerzetes körül ezalatt főként fiatal tanítókból álló kis tanítványi kör alakul ki. A háború a szerzetesközösségeket is kiüresítette. San Giovanni Rotondóban csak ketten maradtak Pio atyán kívül: Paolino atya, a házfőnök, és Nicola testvér, a „kereső”, vagyis az a barát, aki házról házra járva alamizsnát gyűjt társai helyett is. Húsvétkor a közeli falu hívei közül sokan mennek a kolostorba, hogy meggyónjanak, és az Oltáriszentséghez járuljanak. Pio atya hosszú órákat tölt a gyóntatószékben, és azzal, hogy a megfeszített Krisztus előtt imádkozik. Nápolyból megérkezik a felmentés: végre megszabadítják a háború lidércnyomásától, hörgő- és tüdőléghólyag gyulladása miatt alkalmatlanná nyilvánítják.

1918. szeptember 17-én a szerzetesek a stigmatizáció napját ünneplik. Réges-régen, 1224-ben, Szent Mihály böjtjének idején, ezen a napon kapta meg Vernában Assisi Szent Ferenc Jézus szenvedéseinek jeleit. Mikor az ünnep véget ér, a házfőnök San Marco in Lamisba megy Szent Máté apostol ünnepét előkészíteni, Nicola testvér pedig vállára veszi tarisznyáját, hogy kéregetni induljon. Csak Pio atya marad a kolostorban a fiatal szerzetesjelöltekkel.

A San Giovanni Rotondo-i kistemplom karzatán található feszület

Kihalt a templom. 1918. szeptember 18-án Pio atya a fájdalmat és a belenyugvást kifejező fafeszület előtt imádkozik a templom karzatán. Nemrég fejezte be miséjét, és most hálaadó énekkel fordul az Úrhoz. Tenyerébe hajtva fejét békét és nyugalmat kér Istentől minden ember számára. Mikor a legelmélyültebben imádkozik, hirtelen egy átszúrt oldalú, vérző sebű embert pillant meg a karzat félhomályában. Arca ismerősnek tűnik. Bizonyára ugyanaz az ember, aki augusztus elején mint egy különös fénytől sugárzó lény jelent meg neki. Szegény megrémült szerzetes ezúttal is úgy érzi, majd megvakul az erős ragyogástól, mely csak természetfölötti lehet. Próbál nyugodt maradni, ám amikor rádöbben, hogy San Giovanni Rotondo kolostorának karzatán a mi Urunk jelent meg, a keresztrefeszítés sebeivel oldalán, kezén és lábán, eszméletét vesztve a földre zuhan. Örökkévalóságnak tűnő percek telnek el. Senki sem látja, mi történik. Pio atya lassan magához tér, de nagyon zaklatott állapotban van. Az ajka remeg, és a szokásosnál is nehezebben lélegzik; keze még a földre ejtett rózsafüzért sem képes megfogni. Míg próbálja megérteni, mi is történt, ismét meglátja Krisztust. Sebeiből lézerfényszerű sugarak törnek elő. Tüzes nyílként sebzik meg a pietrelcinai ferences mellkasát, kezét és lábát. A történtek hatására a szerzetes a cellájába menekül, ágyára omlik, és buzgón imádkozni kezd, hogy ismét magához hívja Jézust. Egyszer csak kínzó fájdalom nyilall a testébe. Azt hiszi, ez csak a szokásos hörgőroham, amely már évek óta kínozza. Jobb kezével a bal oldalához nyúl: valami meleget érez. Legnagyobb megdöbbenésére azt látja, hogy a tenyere véres.

Nem akar hinni a szemének. Szeretné a testvéreket hívni, de inkább imájába merül. Miután látja, hogy a vérzés nem akar elállni, kezét-lábát fehér rongyokba pólyálja, mellére pedig törölközőt tesz. Ruhája vérpecsétes, és a cellája előtti folyosó padlóján is vérfoltok vöröslenek. Néhány napig – a házfőnök visszaérkezéséig – sikerül titokban tartania a csodás eseményt. Ezernyi kétsége ellenére is megérti, hogy az Úr szenvedéseinek jeleit kapta meg. Olyan kiváltság ez, mely az emberiség szomorú történelmében csak keveseknek adatott meg. A stigmákban elsőként a „másik Krisztus”, azaz Assisi Szent Ferenc részesült, akinek tanítása mintául szolgál Pio atyának szerzetesi életében. Paolino atya, a San Giovanni Rotondó-i kolostor házfőnöke – aki elsőként szerez tudomást a különös eseményről, és aki ezerszer, miként Tamás apostol, saját kezével is érintheti a különös sebeket – haladéktalanul értesíti a tartományfőnököt. Részletesen leírja a szív felőli oldalon található x alakú sebet. Paolino atya szerint egy angyal okozhatta, aki a stigmatizáció előtt tüzes karddal sebesíthette meg Pio atyát. A tartományfőnök – még ha nem hisz is igazán e jelenségben – San Giovanni Rotondóba siet, és hosszadalmasan kihallgatásnak veti alá a pietrelcinai kapucinust. Nem szívesen kéri, de engedélyt kap rá, hogy ujját a sebekre helyezze. Nagy megaláztatás ez Pio atyának. Elöljárói biztosak akarnak lenni benne, hogy sérülései nem külső beavatkozás vagy valamilyen maró anyag hatására keletkeztek.

Időközben megszületik a jelenség tudományos kivizsgálásának terve. Rómában, a pápai udvarban úgy vélik, ha Pio atya maga sebesítette meg vagy hintette be a mellét, kezét és lábát valamilyen vegyszerrel, akkor a sebeknek bizonyos idő elteltével be kell gyógyulniuk. Valaki azonban megjegyzi, hogy a sebek állandóak is lehetnek, ezért javasolja, hogy a szerzetes kezelését bízzák orvosra. Luigi Romanelli professzor, a barlettai közkórház főorvosa klinikai vizsgálatok egész sorának veti alá a San Giovanni Rotondó-i barátot. A professzor a vizsgálatokat követően igen pontos jelentést küld a foggiai kapucinus tartományfőnöknek, s részletesen leírja Pio atya sebeit. A professzor szerint a mellkasi sérülés egy 7-8 centiméteres, a bordákkal párhuzamosan futó szabályos vágás. Ebből a meglehetősen mély sebből bőséges, artériás vér folyik. A kézen és a lábon lévő sebeket vörösesbarna, duzzadt membrán fedi. Az orvos úgy véli, ezek a sebek is mélyek lehetnek. Mint kifejti, ezek a sebek nem sorolhatók be az ismert sérülések közé, és számára teljeséggel megmagyarázhatatlanok.

​Kérdések és viták

1920 nyarának közepén röppen fel a hír, hogy Pio atyát áthelyezik. Fenyegető tömeg gyűlik a San Giovanni Rotondo-i kolostor elé, a rendőrök pedig kénytelenek felkeresni az elöljárót, hogy legalább hozzávetőleges híreket kapjanak annak az embernek az állítólagos eltávolításáról, akit a népi képzelőerő máris szentnek tart. A felfegyverzett rendőrökkel tartanak néhányan az „utca emberei” közül is. Megnyugtatják őket, hogy a stigmatizált barát a kapucinusok kolostorában marad, ám a hívek többségét ez nem győzi meg. Első kézből, magától Pio atyától várják az információt, akit szerzetes családjának elöljárói arra kértek, hogy ne mutatkozzon a nyilvánosság előtt.

A téren zúgolódás támad. Ellenséges kiáltások hallatszanak az Egyház és a nyugalmat helyreállítani igyekvő rendfenntartó erők ellen. Sok a viszályt szító fanatikus, akik siettetik az eseményeket. Kirobbannak az első tömegverekedések, és a rendőrök néhány jószándékú ember segítségével elkülönítik a lázítókat, de ezek nem adják meg magukat. A rendőrség parancsnoka a szerzetesektől kér segítséget. Úgy véli, elkerülhetetlen, hogy engedjenek a zarándokok nyomásának. Pio atya kijön a kolostorból, és a téren – a rendőrök, a szerzetesek, a legszelídebb hívek és más önkéntesek védelme alatt – megnyugtató híreket közöl jövendő sorsát illetően. Sápadt, fáradt arckifejezése szenvedő. Szentségének már Puglia határain túl is híre ment, Gargano kietlen hegyfokát már távoli vidékek emberei is felkeresik. Foggia prefektusa biztosítja Rómát, hogy minden tőlük telhetőt megtesznek a rend fenntartása érdekében. Közli továbbá, hogy a rendőrőrsöt négy újabb rendőrrel erősítették meg, és hogy a kolostor körüli ügyelethez a mezőőrök és tűzoltók szolgálatát is igénybe veszik. A San Giovanni Rotondo-i kapucinusoknál éjjel-nappal őrt áll még néhány fanatikus is, akik meg akarják akadályozni, hogy a stigmatizált barát elmenjen. Márpedig ezt bármelyik pillanatban elrendelheti az egyházi hatóság, amely nem nézi jó szemmel ezt az egész históriát. Az alázatos szerzetesnek otthont adó cella ablakai alatt mindig nagy a mozgolódás még akkor is, mikor a környék az éjszaka nem túl megnyugtató csöndjébe burkolózik.

San Giovanni Rotondo egyik gyakran őrködő kőművese elmondja Pio atya „leghűségesebb követőinek”, hogy különös események tanúja volt éjfélkor a barátok kertjében. Megesküszik rá, hogy egy izzó szemű, majomhoz hasonló embert látott repülni a ciprusok csúcsának magasságában, Pio atya cellája irányában. Hozzáteszi még, hogy mikor a barátok megcsendítették a kis templomnak a hajnali ájtatosságra hívó harangját, abban a pillanatban a visszataszító lényt egy tüzes, füstös szakadék nyelte el a bejárattal szemben.

Miközben odakint élénken tárgyalják az „eset”-et, a Pio atya jelenléte óta kész bolondokházává változott öreg rendház falai között is hasonlóan heves viták dúlnak. Úgy látszik, azok kerekednek felül, akik el akarják távolítani a felfordulás okozóját.

Az orvosi vizsgálatok nem hozták meg a várt eredményt, és a szerzetesek – hosszú habozás után – úgy döntenek, nem adják be a derekukat. A prefektus azt kéri a polgármestertől, rendelettel kötelezze a San Giovanni Rotondóba tartó összes zarándokot, hogy mutassák be a himlő elleni védőoltásról szóló bizonyítványukat. A környéken ugyanis veszélyes himlőjárvány dúl, s egyik pillanatról a másikra tovább terjedhet. Mivel azonban a tífusz is lesben áll, a hatóságok nagyobb elővigyázatosságot javasolnak a vendégfogadókban, különösképpen pedig az istállókban, ahol garganói tartózkodása alatt sok hívő időzik naponta – nagy veszélynek kitéve magát -, mert azt reméli, hogy láthatja, ha csak egy pillanatra is, Pio atyát.

A kolostorban Paolino atyát és három szerzetestársát bízták meg azzal, hogy gyógykezeljék a pietrelcinai kapucinus sebeit. Hálátlan feladat, ám az engedelmesség nevében, melyhez a ferencesek összes családja tarja magát, a testvéreknek el kell fogadniuk – még ha szívükben szeretnék is elkerülni -, hogy a tudománynak, amelyben soha nem hittek, eszközei legyenek. Aztán maga az elöljáró – aki pedig visszautasíthatná – mutat személyesen példát. A kis csoport szóról szóra követi az orvos aggályos előírásait. Két héten keresztül minden reggel lecserélik a kötést, és fertőtlenítik a sebeket.

Pio atya cellája

A Csodatévő Szűzanya kolostorának falai közt, a gyanakvó figyelem középpontjában, Szent Ferenc alázatos követője az imádság orvosságát használja, hogy elűzze a bajt. Misztikus és szemlélődő imádság ez, belső gazdagságból fakad, és a külső s belső gondok növekedtével egyre buzgóbbá válik. Pio atya gyakran összezavarodik.

Akkor sem hisz a szemének, mikor néhány ember egyszerű jelként vakító fényt gyújt, hogy szétoszlassa vele azt az árnyfalat, amely látomásában a cellája ajtaján túl emelkedik. Egy megtért bűnös – aki a ferences család minoritái között megnyugvásra lelt, és most egy olyan tudomány meghonosítására tesz kísérletet Olaszországban, amelyre mindenki lenézően vagy inkább bizalmatlanul tekint – elhatározza, hogy Gargano meghódítására indul. Dr. Agostino Gemelli atyának egyéni véleménye van a stigmákról. Mint fennen hirdeti, Isten egyetlen embernek adta meg azt a kiváltságot, hogy testén Krisztus szenvedéseinek jelét viselje, és ez az ember Assisi Szent Ferenc volt. Szerinte minden egyéb csak hisztérikus képzelgés. Ezt bizonyítandó megy el Armida Barellivel együtt a Csodatévő Szűzanya kolostorába, és azt kéri Pio atyától, hogy mutassa meg stigmáit. A válasz elutasító: „Csak abban az esetben tehetem, ha ön rendelkezik a Szent Offícium engedélyével.” Mikor Gemelli tovább erősködik, a pietrelcinai szerzetes megjegyzi, hogy az egyházi rendeleteken nincs mit vitatkozni. Sokan bekapcsolódnak a milánói minoriták Pugliába érkezése nyomán kipattant vitába. A Civiltá Cattolica oktalannak nevezi Gemelli atya kezdeményezését. A Pio atyát ápoló Festa doktor keményebben fogalmaz: a ferences pszichológus nem a tudomány mércéje, hanem saját elképzelése szerint akarja megítélni Pio atyát, hiszen a legelemibb pszichológiai vizsgálatoknak sem vethette alá.

​Az első korlátozások

Pio atya rosszul van, és az isteni gondviselést hívja, hogy segítse ki a bajból. Úgy rémlik neki, mintha a Kálváriára menne, és mintha Krisztus szenvedéstörténetének legdrámaibb pillanatait élné át. De tart ettől a gondolattól, fél, hogy az elbizakodottság vétkébe esik, alázatosan bocsánatot kér az Úrtól, és újabb büntetéseket ró ki magára. Szívét lángok emésztik, és lelki gyötrelmei mellett szinte eltörpülnek korábban érzett mellkasi fájdalmai és a stigmák megjelenését kísérő mostani kínok. Azért is kimerült, mert fárasztó napokat tölt a gyóntatószékben, hogy a mindenfelől San Giovanni Rotondóba érkező, Istent szomjúhozó lelkek ezreit mentse ki a sátán kelepcéjéből. Nem csoda hát, hogy a pszichológus Gemelli atyának ez felkeltette a figyelmét, s érdeklődése a stigmákról a gyóntatás felé fordult.

A hangulat leírhatatlan. A szegény pietrelcinai szerzetes körül tolonganak az Atyával megbékélni kívánó lelkek. Pio atya gyóntatószéke előtt a hajnal első napsugaraitól egészen napnyugtáig – akár napi 15 órán keresztül is – mindig nagy a tömeg. A bűnbánók között 1920 nyarának végén feltűnt egy híres ügyvéd is, aki a XIII. Leó által 1892-ben elítélt hatalmas egyházellenes szervezethez, a szabadkőművesek közé tartozik. A genovai Páholy tagja elmondja a stigmatizált kapucinusnak, hogy az Egyház elleni harc feladatával bízták meg. A hosszú, ezüstös szakállú, fekete szemüvegkeretes ügyvéd a gyóntatószékre mutat, és sírva letérdepel. Végül megígéri, hogy az egész világ tudtára fogja adni elhatározását: otthagyja a szabadkőműveseket. Megtérése – Pio atya erőfeszítése ellenére – hamarosan nyilvánosságra jut, és az antiklerikális sajtó kapva kap az alkalmon, és kigúnyolja a tekintélyes szabadkőművest, akit „megbabonázott egy befáslizott kezű barát”.

A bűnbánók a szentgyónások alkalmával gyakran igen heves szemrehányást kapnak Pio atyától, talán azért, mert az Isten és a felebarátai iránti szeretet között emésztődik, vagy talán azért, mert az emberi gonoszság foglyának érzi magát. A bűnbánók ilyen módon történő megrovása megint vihart kavart, s a kapucinus megpecsételődik a „törvényen kívüli misszionárius” jelzővel. Elöljáróinak csakhamar a hívek feljelentéseivel kell szembesülniük, melyekben nekitüzesedett szavakról, megfélemlítő hangnemről, a feloldozás megtagadásáról és a hívek arcába vágott fülkeablakról esik szó. Az éremnek azonban két oldala van. A másikra Pio atyának azért a sértésözönért érzett fájdalma van felírva, amellyel az emberek Mennyei Atyjukat és a mindnyájuk üdvéért kereszthalált szenvedett Fiát bántották meg.

A gyóntatófülkében gyakran sírásban tör ki, és azt kéri Istentől, hogy vértezze fel a szelídség és irgalmasság erejével. Azokkal a bűnösökkel szemben azonban, akik nem tanúsítanak őszinte bűnbánatot, nem képes türtőztetni magát. A megostorozott és keresztre feszített Krisztust látja maga előtt, és saját testében érzi a keresztrefeszítés kínjait. Képtelen nyugodt maradni, és fölemeli a hangját, hogy megértesse: nem lehet két úrnak szolgálni.

Gyóntatófülkéjébe mégis tódulnak a közelről s távolról érkező, eltérő korú és különböző életkörülmények között élő emberek. Ez is olyan jelenség, melyet rendtársai nem képesek felfogni. Az egyházi elöljárók sem nézik jó szemmel a pietrelcinai barátot, és szívesen eltávolítanák. Akár úgy, hogy kivonják az emberek olykor már kóros érdeklődésének homlokteréből, akár úgy, hogy másra irányítják a figyelmet. Az Egyház kényes időszakban van, mivel a politikai életbe való beavatkozása igen sok problémát okozott. A klérust elkapta a hatalomvágy, és az 1921. május 15-ére kiírt általános választások kampánya idején tagjai gyakran az első sorokban szerepelnek. Paradox módon az Egyház mindig nyomasztó időszakban olyan területen sározódik be, amely nem tartozik a kompetenciájába, és mindeközben megfeledkezik alapvető feladatáról, a világ megszenteléséről. A mérleg vészesen kibillent nyelvét az imádság olyan emberei hozhatják újra egyensúlyba, mint amilyen a San Giovanni Rotondó-i kapucinus szerzetes. Nekik azonban súlyos akadályokat kell leküzdeniük ahhoz, hogy szerepüket betölthessék.

Az Egyházat annyi vitás kérdés közepette Pio atya állítólagos gyógyítóképessége és stigmái is nyugtalanítják. A kapucinusok a tudósokra bízzák a probléma megoldását. A pápa sem akar azonban elmaradni tőlük, ezért egy misszionárius szerzetes kíséretében Pugliába küldi Bastianelli professzort. Az orvosnak a stigmákat kell megvizsgálnia, a misszionáriusnak pedig arról kell megbizonyosodnia, igaz-e a bálványimádás vádja, amellyel Manfredonia érseke, msgr. Pasquale Gagliardi illette Pio atyát. Rómában továbbra is egymásnak ellentmondó hírek és jelentések érkeznek. De ki is Pio atya valójában? Szent vagy szélhámos? A pápai udvar aggódik, és több ízben javasolja, hogy távolítsák el ezt a rejtélyes embert a Csodatévő Szűzanya kolostorából. A ferencesek családjának egyik jeles képviselőjét bízzák meg azzal, hogy a közvélemény tájékoztatása nélkül vigye át a szerzetest egy észak-olaszországi kolostorba. Úgy vélik, a szerzetest így kivonhatják fanatikus hívei köréből, akik egyre csak szaporítják a kis pugliai város közrendi és egészségügyi gondjait. Pszichológiailag a Pio-jelenség a természetfeletti értékekhez való menekülésként magyarázható egy igen veszélyes társadalmi, gazdasági és politikai környezetben. Az emberek újra felfedezik Istent, valahányszor környezetük tanújelét adja önzésének és durvaságra való vad hajlamának, a minden téren megnyilvánuló erő abszurd megnyilvánulási formájának.

Alighogy Pio atya esetleges áthelyezésének híre megy, a rendfenntartó erőknek kell megakadályozniuk a több ezer helyi hívő és mindenfelől érkező számtalan zarándok fanatizmusát. XV. Benedek 1922 elején bekövetkezett váratlan halála, majd XI. Piusz megválasztása hátráltatja a pietrelcinai kapucinus körül folyó egyházi vizsgálatokat, jóllehet Manfredonia érseke makacsul kitart mellettük. Júniusban a Szent Offícium kongregációjának titkára, Merry de Val bíboros a május 10-én hozott határozatokról tájékoztatja a kapucinusok miniszter generálisát: „Elengedhetetlen, hogy minden szenzációt és feltűnést elkerüljünk Pio atya személye körül, ezért szükségessé vált, hogy felmentsük őt szerzetesközösségi feladatainak elvégzése alól”. A Szent Offícium azt tanácsolja, hogy a megfigyelés alatt álló szerzetes csak magánmisét mutasson be, és ne osszon áldást a népnek, és ne mutogassa „állítólagos stigmáit”. Továbbá arra utasítják Pio atyát, hogy Benedetto atya helyett válasszon másik lelkivezetőt.

​„Az engedelmesség gyermeke vagyok.”

A Szent Offícium elfogadta azt a javaslatot, hogy a San Giovanni Rotondó-i szerzetest Észak-Olaszországba küldjék, ám ez pillanatnyilag „helyi okok” miatt lehetetlen. A Rómából küldött bizottság titkárának levele – helyes álláspontokon kívül – rágalmakat is tartalmaz. Például az áll benne, hogy Pio atya ne engedje meg a híveknek „sebei csókolgatását”. Ezt a vádat a foggiai kapucinusok provinciálisa hárítja el. Mint mondja, a pietrelcinai szerzetes mindig ujjatlan, fásliszerű kesztyűt visel, hogy eltakarja a kezén lévő sebeket, amelyeket soha nem mutatott meg a híveknek, nemhogy engedte volna őket megcsókolni. Részletes felvilágosítással szolgál a vád, illetve – a „megfigyelés” alatt álló szerzetes levelezésével kapcsolatban is. A Csodatévő Szűzanya kolostor elöljárója a stigmatizált szerzetesnek címzett leveleket illetően betartja a szigorú cenzúrára vonatkozó római rendeletet.

A pietrelcinai kapucinus nyilvánvalóan nem tud a színfalak mögött zajló gonoszkodásokról, melyekben egyaránt részt vesznek papok és szerzetesek, püspökök és tudósok, egyszerű hívek és a Vatikán bizalmi emberei. Olyan ügy hullámzik Szent Ferenc alázatos követője körül, mely átcsap a kolostor falain, de még az egyházmegye határain is. A tét most már az Egyház szavahihetősége, ezért a hierarchia, hogy ne omoljon teljesen össze, önvédelmi mechanizmusokat keres. Gagliardi érsek epésen megjegyzi, hogy addig semmi baj nem volt San Giovanni Rotondóban, míg ez az ünneprontó barát oda nem került. Pio atyának szemére vetik, hogy „rémséges” módon gyóntat, meg hogy csodáknak vélt hamisságok tanúsítására bírja rá szerzetestársait. A viták és bírálatok középpontjában az a szegény sannói szerzetes áll, aki engedelmességből leírhatatlan megalázásokat visel el, szeretetből pedig az imádságnak szenteli életét, hogy lelkeket mentsen meg a kárhozattól. Azon van, hogy segítsen a közösségnek békességben növekedni, csakhogy ez a napi történések zűrzavarában utópiának tűnik.

Mialatt az ország Mussolini forradalmával van elfoglalva, a Szent Offícium csöndes szobáiban a Pio atyával kapcsolatos intézkedéseket fontolgatják. Az Egyház meg van róla győződve, hogy a szerzetest el kell távolítani San Giovanni Rotondóból, a déli emberek sajátos jellemvonásaival, szenvedélyességével és minden különös jelenségben természetfölötti megnyilvánulást sejtő gondolkodásmódjával pedig nem kell törődni. Nagy hév és szenvedély jellemzi a délieket, e tulajdonságokkal főként akkor nem takarékoskodnak, ha valamelyik földijüket kell megvédeniük. Konokul védelmezik Pio atyát. Csatlakoznak hozzájuk azok is, akik egyébként támadják az Egyházat és az egyházi személyeket. A falu lakói már bizottságokat hoztak létre, és bármit megtennének az igazság győzelméért. Akit mindez közvetlenül érint, távol tartja magát az eseményektől. Mintha egy másik bolygóra repült volna a Gargano csúcsáról.

Hívei azt mondják, a fellegekbe emelkedett, becsmérlői pedig meg vannak győződve, hogy szemfényvesztés, kimódolt színjáték alanya. Egyre gyilkosabb indulatok csapkodnak Pio atya körül. Mikor 1923. május 31-én a Szent Offícium egy alapos vizsgálat befejezése után kimondja: arról bizonyosodott meg, hogy San Giovanni Rotondo kolostorában nem történtek természetfölötti események, a lelkek nemhogy megnyugodnának, ellenkezőleg, újra nekitüzesednek, és a viták még elkeseredettebbé válnak. A puskaporos hordót a Vatikán határozata robbantja fel, mely megtiltja a nyilvános misézést a pietrelcinai kapucinusnak. A tömeg nyugtalanná válik, és a polgármester kifejti: a közrend megóvása érdekében elengedhetetlen, hogy megtagadják Rómának az engedelmességet.

A prefektus kifulladva kéri a miniszter provinciális együttműködését, aki két malomkő között őrlődve, az isteni gondviselésre bízva magát úgy dönt, hogy visszaadja a stigmatizált szerzetesnek a nyilvános misézés jogát. A karhatalomnak igen nagy erőfeszítésébe kerül féken tartania a nyugtalankodókat, akik Pio atya védelmében benyomulnak a kapucinusok templomába. A fanatizmus nagy szócsatát indít el. A vallási vezetők a veszélyes túlzások elkerülése érdekében a jelenlevőket a pápai tanítás nyomán arra intik, hogy legyenek elővigyázatosak, s ne tartsanak csodának olyan eseményt, melyet az Egyház nem vizsgált ki alaposan, és nem nyilvánított természetfölötti jelenségnek. Bizonyos körökben úgy vélik, hogy a Pio atyának tulajdonított csodák csak beteges elmék szüleményei, vagy pedig olyan jelenségek, melyek természetes úton is megmagyarázhatók. Mások durva szélhámosságról beszélnek, míg a legtöbben készek elhinni, hogy San Giovanni Rotondóban olyan dolgok történnek, melyekre nincs tudományos magyarázat, tehát Istennek kell őket tulajdonítani, akinek kezében a Pietrelcinából jött alázatos barát eszközül szolgál. Mindezen feltételezések közepette az egyházi hatóságok, melyek mielőtt a legapróbb csodatételért kezeskednének, próbát és ellenpróbát kérnek a tudománytól. Rómában az emberek mérsékeltebb hangnemben ütköztetik álláspontjaikat. Higgadtan, komolyan, körültekintően elemzik a tényeket és a dokumentumokat. Egy régi mondás szerint a nép szava Isten szava. Ezt azonban az Egyház soha nem vallotta magáénak, mert ha így tett volna, mára már nem maradt volna több hely a mennyországban a szentek számára. Pio atya esetében a józan megfontoltság elenyész a középkorra emlékeztető, elkeseredett, bosszúszomjas csetepatéban. A kapucinus szerzetescsalád tagjai eközben ügyesen lavíroznak a két véglet között, ám ezzel azt kockáztatják, hogy szigorú megrovást kapnak a Vatikántól. A Szent Offícium figyelmeztetése nagyon komoly dolog, nem szabad félvállról venni. Szegény szerzetes úgy érzi, elárulta az Egyház. Könnyekben tör ki.

​„Hallgatni és szenvedni kell.”

A manfredóniai egyházmegyében ádáz belharc dúl. A küzdelembe belekeveredik a püspök, valamint munkatársai, az Assisi Szent Ferenc példáját követő szerzetesek, és maguk a hívek. Az egyszerű emberek nagy többségében annak a barátnak az oldalán állnak, aki két óra hosszán át misézik, a nap többi részét pedig a gyóntatószékben tölti; aki már meggyógyított néhány súlyosan beteg embert, és akinek a mellkasán, kezén és lábán lévő különös sebekről egymással ellentétes véleményt mondanak az orvosok. A nehéz helyzetbe került Pio atya a világtól való elmenekülésnek és a világ megváltásának lelkülete között ingadozik. A kolostor földrajzi fekvése, mely távol tartja a tomboló néptől, módot adna neki a menekülésre, ám a nép beavatkozása a körülötte zajló eseményekbe azt jelzi, hogy késlekedés nélkül a világ megváltásával kell törődnie. A pietrelcinai szerzetes napjait az ima és a testi-lelki szenvedés jellemzi. Fiatalkori bajai már csak halvány emlékek ahhoz a fájdalomhoz képest, melyet rejtélyes sebei okoznak ennek a titokzatos embernek, aki néha érdes, mint a csiszolatlan kő, máskor pedig különösen kedves és megértő tud lenni. Ami soha nem hiányzik belőle, az az alázat, számára ugyanis ez, és az igazság szinonim fogalmak. Így vall rendtársainak: „Az igazság az, hogy én semmi vagyok, és mindaz, ami jó bennem, az az Isten. Gyakran, végtelen elbizakodottságunkban, még azt a jót is eltékozoljuk, amit Isten belénk helyezett. Mikor látom, hogy az emberek kérnek tőlem valamit, nem arra gondolok, hogy mit vagyok képes adni, hanem arra, hogy nem tudok adni, és emiatt oly sok ember marad kétségek között.”

Mindannyiunkat arra szólít fel, hogy gyakoroljuk az alázatot, és ne törődjünk mások ítéletével, hiszen a világ, ha akar, erőnek erejével talál valami rosszat, amit felhozhat a keresztények ellen. Pio atya egy kis keserűséggel állapítja meg, hogy ha nem így volna, „nem lennénk Isten igaz szolgái”. A kolostor élete a régi minta szerint zajlik, még akkor is, ha békés légkörét megzavarják a kínszenvedés jeleit testén viselő rendtársuk körüli viták. A kapucinus rend a ferencesek családjának legfiatalabb tagja. 1528-ban azzal a céllal hozták létre, hogy nagyon szigorúan betartsa Assisi Szent Ferenc eredeti szabályait. A kapucinusok négy évszázad után is nagyon buzgók, és életük tele van áldozatokkal. A szerzetesek az éjszaka közepén felkelnek, hogy közösen imádkozzanak; adományokból élnek, és meztelen lábukat csak saru védi. A San Giovanni Rotondo-i ferences közösség tagjai között a beszéd is igen korlátozott. A barátok a közösségi élet főbb pillanataiban imádkoznak. Ebédnél és vacsoránál felolvas valaki a Szentírásból, hogy ezzel is elmélkedésre ösztönözze a többieket. Rendszeres időközönként egybegyűlnek a legnagyobb cellában, hogy egyszerűen és barátian megvitassák a kolostor gondjait, melyek szinte mind Pio atya életével és a világ minden részéből hozzá bőségesen áradó adományokkal állnak összefüggésben.

Egy Foggiából érkező kapucinusnak, aki a pietrelcinai szerzetestől magyarázatot kér az ellene, és közvetve a ferences rend ellen is irányuló „üldözésekre”, Pio atya ezt válaszolja: „Soha ne panaszkodjunk sérelmeinkre, bárhonnan származnak is. Egyetlen pillanatra sem szabad elfelejtenünk, hogy Jézust is gyalázták – azok az emberek, akiket ő megáldott. Keresztényi szeretettel kell megbocsátani mindenkinek, és mindig szem előtt kell tartanunk isteni Tanítómesterünk példáját, aki Atyja színe előtt még keresztrefeszítőinek is megbocsátott.” Amikor ismét – immár sokadszorra – szóba kerül a szerzetes áthelyezése, Pio atya csendesen csak ennyit mond: „Hallgatni és szenvedni, mert a római döntéseknek csak az a céljuk, hogy a fanatizmust elkerüljük.” Továbbra is hűségesen szereti az Egyházat, és szerető édesanyjának tekinti akkor is, mikor úgy tűnik fel, hogy az mostohán bánik vele. Ami egészségi állapotát illeti, a régi betegség gócai kiújulnak, és sérvet is kap, emiatt Festa doktornak a páciensét - igen rossz állapota ellenére is - meg kell operálnia. Hogy Pio atya segítsen azokon az embereken, akikről a hatalom mindig megfeledkezik, úgy dönt, hogy a klarisszák volt kolostorának egyik szárnyát kórházként fogják használni. A hívek nagylelkűségének köszönhetően két ágysort állítanak be, és két kis kórtermet alakítanak ki a legsúlyosabb betegek számára.

A kapucinus szerzetest ért megaláztatások azonban még koránt sem értek véget. Hogy a különböző korú és társadalmi helyzetű tömegeket magához vonzó szerzetes minden mozdulatát szemmel tarthassák, a Szentszék követei ismét vizsgálatot folytatnak a kolostorban. Ennek eredményeként egyre megalázóbb megszorításokat rónak ki a pietrelcinai kapucinusra. A Rómából jött kivizsgálók igyekeznek szétválasztani a búzát és a konkolyt, olyan hatalmas a káosz a San Giovanni Rotondo-i közösségben. Felmerül a kérdés: vajon az emberek nagy többsége azért szereti Pio atyát, mert valóban szent, vagy azért, mert egyszerűen csak egy szerzetes, aki jól teljesíti küldetését? Vajon alakja saját érdeméből emelkedik ki, vagy a helyi papok érdemtelensége miatt, akikről már mindenfélét beszélnek? Ám Pio atyáról megszégyenítő hírek keringenek. Azt állítják róla, hogy csaló, álmisztikus, becsvágyó. A kedves pugliai vidéket kérvények, beadványok, bírósági idézések árasztják el. Az érintett azonban az egész közösség számára válságos helyzetben is igyekszik Krisztus tanúja lenni. Pio atya leghűségesebb követői szemmel láthatóan nem sokat teketóriáznak, és sajnos ugyanolyan eszközökkel válaszolnak, mint amilyeneket rágalmazóik használnak ellenük.

A fia körüli vitákban megfáradt és megkeseredett Peppa mamát 1928 decemberében San Giovanni Rotondóban hozzák, és – Pio atya egyik legelső és legkedvesebb lelki leánya - Maria Pyle házában helyezik el. Gyermekével szeretné tölteni a karácsonyt, ezért a hó- és szélvihar ellenére december 24-én ő is ott van Pio atya miséjén, a kolostor jéghideg templomában. Rögtön karácsony másnapján kétoldali tüdőgyulladást kap, az orvosok aggódnak érte. A fiú féltőn vigyáz édesanyjára január első napjaiban, ám 3-án Maria Giuseppa di Nunzio, Pio atya édesanyja, hetvenéves korában, meghal. Másnap a ferences harmadrend ruhájába öltöztetve temetik el San Giovanni Rotondo temetőjében. Fia nagyon szenved. A hozzá közelállóknak úgy rémlik, mintha elszakadt volna erejének köteléke. A fájdalom megzavarja belső nyugalmát, hiába enyhítették elöljárói a vele szemben hozott korlátozó intézkedéseket.

​Visszatér a nyugalom

A Gargano hegyén viszonylag nyugalom van, bár olyan, mintha egy pillanatnyilag alvó, de bármely percben kitörni készülő vulkán kráterénél állnánk. Mikor 1931 májusában a Szent Offícium kongregációja úgy határoz, hogy a mise bemutatásán kívül – melynek magánmisének kell lennie – mindenféle papi szolgálat alól felmenti Pio atyát, a San Giovanni Rotondo-i emberek és a stigmatizált kapucinus leghűségesebb követői – akik szerény hajlékokat emeltek a kolostor körül, hogy barátjuk közelében élhessenek – ahelyett, hogy a betakarítás évszakának beköszöntét ünnepelnék, úgy érzik, a legdermesztőbb tél kúszik a szívükbe. Újból elszabadulnak a szenvedélyek, mikor elterjed a hír, hogy a stigmatizált szerzetest valószínűleg Anconába, vagy talán Máltára, a tengeren túlra, esetleg a távoli és hideg Németországba küldik. Baltákkal, késekkel és sarlókkal felfegyverzett parasztok csapatai állnak őrt a kolostornál, mely időközben a kapucinusok miniszter generálisának közvetlen irányítása alá került, talán azért, hogy a helyi ferences közösségtől megkíséreljék megszerezni a Pio atya cellájába bőségesen záporozó adományokat. A Jóisten hivatalnokai valószínűleg nem akarják szaporítani a Csodatévő Szűzanya kolostorában emberfeletti buzgalommal élő barát csodatételeit. Mikor megjelenik egy volt bolognai szabadkőműves könyve, aki a Pio atyával való találkozás után keresztény hitre tért, a Szent Offícium – természetesen – indexre teszi a könyvet.

Pio atyának valóban el kell tűnnie. A pietrelcinai szerzetes nem végezheti papi szolgálatát, még a kolostorban lévő fiatal szerzetesjelölteket sem taníthatja. Olyan rabság veszi kezdetét, melyen csak néha tör át a derű fénysugara. A Szent Offícium megszabja azt is, hogyan misézzen. Nagyon rövid ideig tartó misét kényszerítenek rá. Pio atyát egyik rendtársa vigasztalja cellájában, s jól emlékezetébe vési a pietrelcinai szerzetes szomorú, de higgadt szavait: „Aki a földhöz tapad, az úgy is marad, hozzátapadva. És bár nem szívesen tesszük, de el kell hagynunk a földet. Jobb tehát, ha apránként szakadunk tőle, mindig az égre figyelve.” Másik gondolata ez: „Az a legszebb hivatás, mely a sötétségben, áldozatban, fájdalomban, a jó tévedhetetlen akarásának leghatalmasabb erejében tör fel. Az az igazi hitvallás, mely mint a villám, széttépi a lélek árnyait; mely a vihar villámlásában fölemel és Istenhez vezet téged.”

Fogsága módot ad neki, – hisz fiatalkori egészségi állapota nem tette számára lehetővé a rendszeres tanulást – hogy nagy hévvel vesse bele magát az egyházatyák és a misztikusok olvasásába. A tilalmak ellenére 2-3 órát misézik az oltár mellett állva, és vezeti rendtársai imáját. Este utolsóként fekszik le, éjfél után, hajnalban pedig ő megy elsőként a karzatra, a hajnali ájtatosságra.

Nyár közepén, nem sokkal Nagyboldogasszony ünnepe után msgr. Andrea Cesarano-ra bízzák a manfredóniai egyházmegyét. Az új püspök – még mielőtt hivatalosan átvenné egyházmegyéjét – tájékozódik a kényes „ügy” felől. Pio atya támogatói minden követ megmozgatnak, mire többfelől is biztosítják őket, hogy a pietrelcinai kapucinus hamarosan szabad lesz. Ám az idő múlik, és semmilyen enyhítő intézkedés nem történik a Csodatévő Szűzanya kolostorában.

A városka postahivatala felbolydult méhkashoz hasonlít. Pio atyának szigorúan megtiltották, hogy barátaival levelezzen, ám szerető hívei nem tesznek le arról, hogy írjanak neki. Sőt, egyre több levél és adomány érkezik.

Időközben egyre jobban felerősödnek a jubileumi év alkalmából adandó „egyházi amnesztiáról” szóló híresztelések. És csakugyan, Sbarretti bíboros július 14-én közli a kapucinusok miniszter generálisával, hogy Pio atya újból misézhet a templomban, és gyóntathatja a szerzeteseket a sekrestyében vagy a kolostorban. Az érintettet minderről július 15-én este tájékoztatják a refektóriumban, a vacsora befejezése után. A provinciális személyesen olvassa fel Sbarretti bíboros levelét. A meghatott szerzetesek tapsolnak, és a pápát éltetik. Pio atya könnyes szemmel áll fel a helyéről, megöleli a foggiai provincia vezetőjét, és arra kéri, mondjon köszönetet nevében a Szentatyának. Másnap, a Kármelhegyi Boldogasszony ünnepén a hívekkel is közlik az örömhírt, és a templomot néhány perc alatt, mintegy varázsütésre, megtöltik a stigmatizált szerzetes miséjére érkező emberek. Mindenki sír, mikor a pap belép.

Pio atya két éve nem misézett hívek előtt, és most arra gondol, hogy az Eukarisztia valóban olyan nagy egybehívó erő, hogy az egész világ hozzásiet, és abban a pillanatban, mikor az Egyház hite Istennek tetsző egyetlen áldozattá válik, ismét felfedezi Atyjához fűződő gyermeki kapcsolatát. Ezt az áldozatot – oly sok hónapig tartó megalázó magány után – végre hatalmas hívősereg veszi körül. Visszatér a napsugár, hogy szétoszlassa a sötétséget.

Még ha Pio atya misézhet is a templomban, a világgal való minden más kapcsolat (a levelezés is) meg van tiltva neki. Úgy él, mint egy remete. Napjának egyetlen közösségben töltött mozzanata a reggeli szentáldoztatás, mikor számtalan hívő gyűlik az oltár köré. Az embernek az az érzése, hogy a kereszténység tiszta születését salakkal borító események forgataga ellenére újra átéli Krisztus életének megismételhetetlen galileai történéseit. A stigmatizált szerzetes falfehéren, félig lehunyt szemmel – mintha megvakult volna az erős fénytől -, szinte a föld fölé emelkedve celebrálja miséjét. Teste olykor teljes mozdulatlanságba dermed. Máskor elnémul néhány percre, anélkül, hogy a hívekről tudomást venne. Ismét máskor megérinti a homlokát vagy a mellét, mintha valami zúzódást okozó tárgy sebezte volna meg. Az úrfelmutatás pillanatában a celebráns szinte átalakul. A hívek felé fordított Szent Ostya vakító, fénytől sugárzó testhez hasonló alakot ölt Pio atya kezében. A hívek úgy érzik, mintha személyesen lennének jelen Krisztus utolsó vacsoráján a tanítványokkal együtt, a kínszenvedés és a keresztrefeszítés vigíliáján. Az eukarisztikus áldozat bemutatása után Pio atya körülbelül egy órát imádkozik a sekrestyében vagy a cellájában. Gyakran hosszú ideig fekszik stigmatizált mellkasával a csupasz földön.

​Megindul a tömeg

Rendtársai megróják Pio atyát, és arra figyelmeztetik, hogy tanúsítson nagyobb tiszteletet az iránt, amit Assisi Szent Ferenc „test bátyánk”-nak nevezett. Ő azonban azt válaszolja, hogy tudni kell sanyargatni a testünket, és hogy föld nénénk”-et is magunkhoz kell ölelni. Egy fiatal szerzetes, aki csak nemrég érkezett a Csodatévő Szűzanya kolostorába, mikor megpillantja a cellájában földön fekvő Pio atyát, szalad, hogy riadóztassa a többieket. Azt gondolja, hogy Pio atya meghalt, hiszen teljesen mozdulatlan. Természetesen jót nevetnek a történteken, ám a vidámságban is van valami, ami a valóságra – jelen esetben a halálra – figyelmeztet bennünket. Pio atya megjegyzi, hogy a halál az egyik pillanatról a másikra itt lehet, és mindig készen kell állnunk arra, hogy félelem nélkül fogadjuk. „Jegyezd meg – mondja az ifjú testvérnek -, hogy meg kell halnunk, és hogy halálunk napján veszi kezdetét a mi igazi életünk.”

A földi életben apróbb fejlemények mutatkoznak. Gyümölcsoltó Boldogasszony ünnepén a nagy figyelem középpontjában álló kapucinus végre visszatérhet gyóntatószékébe. Három év után, sok-sok békét kereső lélekkel újítja fel a párbeszédet. Megalázó azonban, hogy nőket nem gyóntathat. A nők gyóntatását 1934. május 12-én engedélyezik neki. Kívánsága, hogy még több embernek adhassa meg a megbocsátás és a béke örömét, végre teljesült. Amint visszatérhet a gyóntatószékbe, át kell szerveznie napjait. A rabság véget ért.

Most már teljesen úgy érzi, rehabilitálták, még akkor is, ha tudja: az üldöztetések soha nem érnek véget. Több ezer bűnbánó, megnyugvást kereső ember kapaszkodik fel a Gargano meredek ösvényein. Pio atya szabadon gyakorolhatja hivatását; Manfredonia püspöke gyakran felkeresi a Csodatévő Szűzanya kolostorában, hogy bátorítsa. Az igazságtalan vádaskodás okozta kivetettség sötét évei után szent a béke a kapucinusok és az egyházmegye papsága között. A stigmatizált szerzetes papi szolgálatának 25. évfordulója jó alkalom a két fél között helyreállt barátság megszilárdítására. Az Egyház egyébként igen körültekintően jár el a pietrelcinai szerzetes mellkasán, kezén és lábán lévő sebek kiváltotta problémákkal kapcsolatban. Elöljárói ismét azt javasolják, hogy a nyilvánosság előtt a kézsebeit eltakaró ujjatlan kesztyűben jelenjen meg. Pio atya pedig, mint mindig, a ferences regulához tartva magát, engedelmeskedik. Rendtársainak, akik Isten hatalmáról beszélgetnek vele, azt mondja, hogy nagy az Isten hatalma: „Isten teremtett a csillagoktól egészen a legegyszerűbb konyhai eszközig mindent.” S még kedvesen hozzáfűzi, hogy ő az utóbbi kategóriába tartozik. Mikor egy fiatal szerzetes megjegyzi, hogy Isten nagyszerű adományokkal halmozta el Pio atyát, ő erre azt feleli, hogy ez rettegéssel tölti el. „Ha a föld legnagyobb gazemberének adta volna őket, jobb helyre kerültek volna” – mondja fejét csóválva.

Hideg téli éjszakákon eszébe jut igazságtalanul rákényszerített elszigeteltsége, és elgondolja, milyen elhagyatott lehetett Krisztus a kínszenvedés idején. E nézőpontból szemlélve helyzetét elhatározza, hogy a lehető legtöbbet fog szenvedni, mielőtt meghalna, hogy így Jézus fájdalmában részesüljön, s ily módon segítse az emberiséget. Élete visszatér a régi kerékvágásba. Reggel hatkor kel, mikor még a nap sem látszik. Imádkozik, egy órát elmélkedik, készül a misére, majd lemegy a templomba, és sok hívőt meggyóntat. A kis templomban gyakran hallani kemény, dorgáló szavait. A pietrelcinai kapucinus nem tud lemondani arról, hogy szigorú azzal szemben, aki megbánás nélkül közelít a bűnbánat szentségéhez. Ha a gyónók nem biztosak benne, hogy a rossz utat végleg el akarják hagyni, Pio atya azonnal kiparancsolja őket a gyóntatószékből, és azt mondja, akkor jöjjenek vissza, ha komoly lesz az elhatározásuk. Áldoztatás után visszavonul a kolostorba, és egészen estig ott marad. A vesperást mindig rendtársaival együtt mondja, és minden alkalommal elmélkedik néhány órát. Elmélkedés közben a lelke messze jár. Ha valaki szól hozzá, még csak nem is int vagy bólint. Kezében a rózsafüzér. Gyakran esik önkívületbe. Ilyenkor a szeme csukva van, vagy a mennyezet egy pontjára szegeződik. Az egészsége azonban már nem áll olyan gyenge lábakon, mint korábban, és nem ad okot aggodalomra. A guardiánt azért aggasztja, hogy Pio atya nagyon keveset eszik: csak délben vesz magához valami egyszerű ételt, a reggelihez és vacsorához hozzá sem nyúl. Miséje – elöljáróinak kifejezett kérésére, akik szigorú szabályokkal igyekeznek határt szabni a jámborságnak – egy órán át tart. A stigmatizált kapucinust sokan felkeresik San Giovanni Rotondóban, mintha csak látnokot tisztelnének benne, tőle várnak eligazítást mindennapi gondjaikban. A kezén, lábán és mellkasán lévő sebekre továbbra sincs magyarázat. Idegeneknek ezért tilos Pio atya cellájába lépni. A kolostorbeliek kéthavonta aprólékos jelentést küldenek a még mindig őrködő Szent Offíciumhoz. Az egyház „rendjének őrei” tehát csak ideiglenesen helyezték szabadlábra szegény szerzetest. Készek rá, hogy a legkisebb kihágás esetén azonnal visszacsatolják rá a bilincset.

A zarándokok száma – az új közlekedési eszközöknek is köszönhetően – egyre emelkedik. A legmegdöbbentőbb jelenség azonban a mindenfelől érkező levéláradat. A kolostor legalább hatezer levelet kap egy év alatt. A nagylelkűség bizonyítékaként nem egyben pénzadomány is rejlik. Mikor 1938-ban egy földrengés romba dönti a klarisszák volt kolostorából kialakított kis kórházat, Pio atya fejében megfordul egy rengeteg szegény ember szenvedéseinek enyhítésére alkalmas, modern poliklinika építésének gondolata.

​A második világháború

San Giovanni Rotondóban az emberek szenvedéseik ellenére többet gondolnak az örökkévalóságra, mint bárhol másutt. Pio atya mélységesen szomorú, és szeretne tenni valamit, hogy lefogja az emberek kezét, akik Krisztusnak, a világ világosságának tanításával összeegyeztethetetlen ideológiai vagy faji felsőbbrendűség nevében gyilkolják testvéreiket. A világot sötétség borítja ezekben a tragikus pillanatokban. A pokol lángjai a legeldugottabb településeket is elérik. A náci-fasiszta propaganda garantálja, hogy a végső győzelem a tengelyhatalmaké lesz, és hogy örökre megszabadítják az emberiséget a kommunizmus fenyegető rémétől. Néhány katolikus bedől ennek a propagandának, míg a hierarchia, kiváltképp a Szentszék, minden tőle telhetőt megtesz, hogy a kegyetlenkedést megállítsa, és hogy több millió elkeseredett ember fájdalmán enyhítsen.

Az ágyúzás már az Appennini-félsziget szomszédságában hallatszik. Szicília megszerzése után az angol-amerikai erők a legfontosabb városok intenzív bombázásába kezdenek. A Garganóról Pio atya fáradt szeme előtt fel-felvillan a Foggiát leromboló bombázások fénye. A háború már itt is látó- és hallótávolságon belül van. A fasizmus bukása (1943. július 25.) reményt ébreszt az olaszok szívében, de ugyanakkor nyugtalanságot is kelt. Nagyon sokan nemcsak azért hagyják el városukat, hogy elmeneküljenek az angol-amerikai bombázások elől, hanem azért is, hogy ne keveredjenek bele a megtorlás gyűlöletes eseményeibe.

Különböző típusú és nyelvű emberek találkoznak Pugliában. Úgy tűnik fel, az új Olaszországnak éppen ezen a mindig elfeledett földön kell újjászületnie. Nemcsak az emberek szenvedését enyhítő nagy létesítmény építését tervező szerzetes leghűségesebb követői vannak San Giovanni Rotondóban, hanem olyanok is, akik szabadságukat és békéjüket keresik. A kapucinus kolostor temploma mindig zsúfolásig telt. Több ezer ember vesz részt a stigmatizált szerzetes miséjén. Mindnyájan egy-egy vigasztaló, reménykeltő szót várnak tőle. A történelem e tragikus pillanatában nemcsak a testi bajoktól szenvedő betegek folyamodnak hozzá, hanem azok is – és ők vannak többen -, akiket az érthetetlen és abszurd mészárlás okozta lelki fájdalom gyötör.

A pietrelcinai barát talán az egyetlen, aki terveket sző: már összegyűjtötte a Szenvedés Enyhítésének Háza elnevezésű nagy épületegyüttes építésére szánt első adományokat. Amikor Európában minden idők legnagyobb vihara dúlt, Franciaországból 3,5 millió frank érkezett. Az adományok közül kettő különösen szívmelengető: az egyik a San Giovanni Rotondo-i vak Pietruccióé, a másik pedig Mario Gambinóé, a New Yorkban élő amerikai olasz munkásé. Ez előbbi két lírát, utóbbi pedig két dollárt adott. Emberfölötti ez a vállalkozás. A „nagyokosok” egyre azt hajtogatják, hogy az elképzelés kivitelezhetetlen. Maguk a szerzetesek és egyházi hatóságok sincsenek meggyőződve a kezdeményezés helyességéről, talán azért, mert megálmodóik igen súlyos pillanatban vágtak bele megvalósításába. A barátok kertjének Szent Ferenc idilli földjét idéző ciprusai alatt valaki azt mondja Pio atyának, hogy Olaszország újjáépítéséhez nagyon sok pénzre van szükség, ezért talán jobb időkre kellene halasztani a kórház felépítését.

Pio atya itt a kősivatagban a nyugalom és béke oázisát akarja létrehozni a betegségtől és magánytól szenvedő emberek számára. Nagy a mozgolódás a kapucinus kolostor körül, mely olyan, mint egy világítótorony az embereket, tárgyakat és érzelmeket elsöprő vihar sötét éjszakájában.

Röviddel a felszabadulás után egy amerikai pilóta is felmegy a Csodatévő Szűzanya kolostorába. Őt nem sokkal azelőtt kórházban kezelték egy olyan betegséggel, melyet a szakemberek a „bombázások miatti idegkimerültség”-nek neveznek. Mint kiderült róla, a számos foggiai bombázás egyikén ő irányította a hadműveletet. Egyszer csak azt a parancsot adta pilótáinak, hogy hagyják félbe az akciót, és térjenek vissza az észak-afrikai bázisra, ahonnan felszálltak. A katonák, miután a gépek visszatértek a támaszpontra, különös esetről kezdtek suttogni. A repülőraj parancsnoka azt állította, hogy egy sebzett kezű, szakállas szerzetest látott a felhők fölött, aki széles gesztusokkal arra kérte, hogy forduljon vissza. Az orvosok gyógykezelést és hosszú ideig tartó pihenést javasolnak neki. Mikor a katona nem sokkal később eljut a Csodatévő Szűzanya kolostorába, Pio atyában felismeri azt a „repülő barátot”. Úgy tűnik azonban, hogy hiába próbál a tömegben a kapucinus szerzetes közelébe kerülni, nem sikerül neki. Egyszer csak váratlanul a stigmatizált baráttal találja szembe magát, aki vállára teszi a kezét, és úgy mosolyog rá, mint egy régi jó barátjára. Az amerikai tiszt felindultságában csak nehezen bír megállni a lábán, mert most már teljesen biztos benne, hogy még ha passzívan is, de egy csoda szereplője lett. A csoda kivételes pillanat az üdvtörténetben, és bekövetkezése kizárólag Istennek az érdeme, akinek irgalmát a tiszta lelkek esdekelhetik ki imájukkal. Mikor San Giovanni Rotondóban csodás eseményekről kezdenek beszélni, Pio atya mindenkit arra szólít fel, hogy forduljanak bűnbánó lélekkel Istenhez, és kérjék a Szűzanyának, mindannyiunk segítő Édesanyjának közbenjárását. - Pio atya gyakran meséli barátainak, hogy egy napon Jézus Krisztus megneheztelt Szent Péterre, mert olyan alakokat vett észre a mennyországban, akik már első ránézésre sem voltak odavalók. Magyarázatot kért hát tőle arra vonatkozóan, hogyan juthattak be azok a sötét ábrázatú emberek. Szent Péter azt felelte, hogy nem ő engedte be őket, hanem valahányszor elfordult, a Szűzanya kitárta a mennyország kapuját a várakozók előtt. Egyik rendtársa azt kérdezi Pio atyától, hogy Jézus Édesanyja vajon irgalmas lesz-e azokhoz is, akik ártatlan gyermekeket gyilkolnak, üldözik az Egyházat, és annyi védtelen teremtményt küldenek a krematóriumokba. A szerzetes egy pillanatig habozik, aztán szokatlan mosollyal az arcán igenlően válaszol. A népi vallásosság immár szentet csinált belőle, és gyóntatószékét több ezer ember ostromolja, s ez arra készteti, hogy naponta több mint tíz órán át hallgassa bűneiket. 1944 karácsonyának vigíliáján számos amerikai tiszt és közlegény keresi fel a Csodatévő Szűzanya kolostorát. Bajtársuk elbeszélése vonzotta ide őket. Pio atyát megszeretik az amerikaiak. S bár nem mindnyájan katolikusok, engedélyt kérnek tőle, hogy részt vehessenek éjféli miséjén. A szerzetespap az alkalomnak megfelelően ünnepélyes formában celebrálja a szertartást. 1931 óta nem énekelte a misét! A legbuzgóbb könyörgések a szenvedő testvérekért hangzanak el.

​A nagy mű kezdete

Hogy a köz javát, ezt a fontos célkitűzést elérjük, elengedhetetlen, hogy mindenféle szenvedésen enyhítsünk. Álmatlan éjszakákon Pio atya lelki szemei előtt gyakran megjelenik a déli katonai kórházak képe, hiszen ezeket a kórházakat neki is volt alkalma megismerni, egyszer-kétszer ő is időzött bennük. Aztán meg ott vannak a gyerekek. Szülőfalujában az állandóan rájuk leselkedő betegségek miatt sokan nem érték meg a néhány hónaposnál magasabb életkort. Köztük testvérei, Francesco és Amalia sem. Egyre határozottabbá válik az az elképzelése, hogy egy nagy klinikai központ épüljön San Giovanni Rotondóban. Ki kell azonban várni az alkalmasabb időt. Az adományok sorra érkeznek, ám a helyzet még mindig igen súlyos. Az esztelen háború befejeződése után is, míg a világ a halottait veszi számba, és a romokat leltározza – melyeket egyrészt a nácizmus és a fasizmus, másrészt a szükségből a Szovjetunióval szövetkező nagy nyugati demokráciák hagytak maguk után –a Gargano hegyére egyre csak özönlenek a menekültek, a hajléktalanok, akiknek a felszabadítók által bevezetett, szinte értéktelen pénzből sincs egyetlen lírájuk sem. Az éhségnél csak az elkeseredettség nagyobb. Az Egyház kötelességének érzi, hogy a pápa és a püspökök szájába adva a szót, szociális és politikai cselekvésre serkentse a katolikusokat. Veszélyben az ember, a méltósága és elidegeníthetetlen szabadsága. Krisztus követői nem maradhatnak érzéketlenek, ha az ország kétségbeesett kiáltásoktól visszhangzik.

A szerető gondoskodás ideje ez. Kenyeret kell adni az árváknak, özvegyeknek, hazatérőknek. Különös módon a mindig legszegényebbnek tartott déli parasztok állnak a legjobban, és azt a keveset, amit földjük ad nekik, nagylelkűen megosztják azokkal a testvéreikkel, akiknek még egy marék búzájuk sincs. A helyzet fájdalmasan érinti a San Giovanni Rotondó-i kapucinust, aki mindenkit szeretetre int. Mert mint mondja, „ez az erények királynője. Ahogyan a gyöngyszemeket összefűzi a fonál, úgy fűzi egybe az erényeket a szeretet. Ha a fonál elszakad, a gyöngyök szétperegnek. Ugyanígy, ha megfogyatkozik a szeretet, az erények a semmibe hullnak.” Szavaiból kitűnik, hogy Pio atya egyszerűen próbál mindenkit a helyes útra vezetni. Meggyőződése szerint az egyszerűség nagy erény, de a bölcsesség is nélkülözhetetlen.

Alig múltak el azonban a háború és az azt követő időszak szörnyű napjai, a régi feszültség ismét visszatér, egyrészt a körülötte tolongó hívőtömeg, másrészt merész tervei miatt. Az nyújt némi vigaszt számára, hogy maga mellett tudhatja az óceánon túlról visszatért megfáradt és beteg édesapját. De nem sokáig. Az idős családfő 86 éves korában, 1946. október 7-én örökre lehunyja szemét San Giovanni Rotondóban, két nappal azután, hogy megalapítják a „Szenvedés Enyhítésének Háza” nevű részvénytársaságot azzal a feladattal, hogy felépítse a Pio atya által megálmodott hatalmas kórházat.

Egy szegény helybéli özvegyasszony egy 50 lírás bankjegyet adományoz a garganói sziklákra építendő kórház javára. Pio atya nem akarja elfogadni, de az asszony megsértődik: „Nem kell a pénz, mert keveset ér?” – suttogja könnyes szemmel. Még hozzáteszi, hogy szegénysége miatt nem tud többet adni. Ezt is nehezen takarította meg. „Nem vásárolok gyufát, hanem a barátnőmtől kérek tüzet, hogy begyújtsak a kályhába. A lámpát nagyon korán eloltom, sőt sokszor meg sem gyújtom.” Pio atya meghatódik, és örömmel elfogadja az adományt.

A kolostor körül megkezdődik a zarándokok befogadására szolgáló épületek alapozása. Ideje is, mert csak úgy özönlenek az emberek a szélrózsa minden irányából, s egytől egyig azt hiszik, szeretetteljesen ölelik meg a szerzetest, ám ilyenkor Pio atya – mint gyakran mondogatja – egy satu fojtogató szorításában érzi magát. A pietrelcinai szerzetes által megálmodott „ház” még a tervezés fázisában van. 1947 májusának közepe táján végre munkához látnak, s kalapácsok, csákányok zajától lesz hangos a vidék. Először elegyengetik a talajt a hegytetőn, aztán odairányítják a pugliai vízvezetéket, hogy elegendő vizük legyen. A kapucinusok, akik provinciájuk más részein is alaposan kiveszik részüket a háborúban megrongálódott házak felújításából, nem akarnak hinni a szemüknek, mikor eléjük kerül a San Giovanni Rotondóban építendő mű ötletes terve. Szerzetestársukat mindig misztikusnak, szinte álmodozónak tartották, de most meg kell változtatniuk róla alkotott elképzelésüket, hiszen Pio atya szerelő- és ácsműhelyeket, mészégető kemencét hozott létre, továbbá berendezéseket szerzett a kőmunkálatok elvégzéséhez és a belső szerelvények, csővezetékek kialakításához. „Gazdaságosan dolgozunk” – magyarázza meglepett rendtársainak. Ő maga is gyakran kimegy a hatalmas területre a munkások és technikusok közé, hogy nyomon kövesse a munkát, és megoldási javaslatokat adjon.

Eközben a foggiai rendtartomány nagy örömet szerez Pio atyának: kapucinus kolostort nyit szülőfalujában, Pietrelcinában. 1949-ben újabb öröm éri: tető alá kerül a Szenvedés Enyhítésének Háza. Zászlórúdján a hagyományos trikolor lobog. A mesteremberek családias hangulatban ünnepelnek, ez alkalomból a grandiózus mű megálmodója elmagyarázza, hogy a csodát a Gondviselésnek köszönhetik. A falak és a tető építése több mint háromszázmilliót emésztett fel. Néhány évvel később a kiadások majdnem fél milliárdra rúgnak. Ezek a szédítő számok nem éppen jószándékú szóbeszédet indítanak el a garganói ferences ellen, akit unos-untalan azzal vádolnak, hogy hűtlen lett Szent Ferenc regulájához, hiszen az minden „kisebb testvérnek” teljes szegénységet parancsol. A vállalkozásban különféle emberek vesznek részt a világ minden tájáról. Van itt egy toszkán orvos, egy abruzzói ezermester, egy angol újságíró, római nemesek. Egyfajta Noé bárkája ez, vagy ahogy a gonoszkodók suttogják: „a csodák fellegvára”. A gyanakvók szerint sokan azért követik Pio atyát, mert a létesítménytől személyes hasznot remélnek. A tények azonban megcáfolják az alantas gyanúsítgatásokat, mivel a mű az akadékoskodók ellenére szemlátomást gyarapszik. A Gondviselés kifürkészhetetlen akarata, hogy San Giovanni Rorondóban minden szorongattatás közepette lelkes a légkör. Pio atya igyekszik eltűnni a közösség figyelmének középpontjából, ám a világ utoléri őt, és rengeteg gondot okoz neki, de ő jó szerzeteshez méltón a testvéreiért él. Értük és velük együtt kell szenvednie.

​Casa Sollievo della Sofferenza (A Szenvedés Enyhítésének Háza)

Vajon melyik gyötrelme nagyobb: a gyenge egészségi állapota és a stigmái okozta kín (az orvosok úgy vélik, hogy legalább egy csészényi vért veszít naponta), vagy pedig lelki szenvedése? A hozzá legközelebb állók azt mondják, mindkettőt nagy belenyugvással tűri. Ő maga gyakran figyelmeztet arra, hogy soha ne csüggedjünk el, mert a „félelem rosszabb, mint maga a betegség”. Valóban természetfölötti erő munkálkodik lelkében, s teszi képessé arra, hogy felebarátját önmagánál is jobban szeresse. Ezt suttogja a feszület előtt imádkozva: „Jézusom, kérlek, mentsd meg őket mind; én áldozatul ajánlom magam mindenkiért. Erősíts meg, fogadd el ezt a szívet, töltsd meg szereteteddel, aztán rendelkezz velem akaratod szerint.” E rendkívüli önátadás előtt értetlenül állnak az emberek, s nem mindig alkotnak róla helyes véleményt, mert maguk szenvedéseikkel, érdemeikkel, hibáikkal, és akár abbéli vágyaikkal is, hogy hasznosak legyenek a világ számára, gyakran követnek el hibákat. A lényeg az, hogy mindenkit a jóhiszeműség vezéreljen. Márpedig a pietrelcinai szerzetes meg van győződve róla, hogy ha ő az embereket az egyeneslelkűség mércéjével méri, akkor egyáltalán nem kételkedhet a jóhiszeműségükben. Ha valaki óvatosságra inti a túlzottan könnyelmű emberekkel szemben, szellemességgel vegyes belenyugvással közli, hogy még a Krisztust követő első tizenkét tanítvány között is akadt egy áruló. Buzgalom, találékonyság, szent öntudatlanság, vasakarat, rendíthetetlen hit – ezek a legfontosabb összetevői annak a lendületes erőnek, mely hegyeket mozgathat meg, és szédítő iramban építheti fel a gondoskodó szeretet emlékművét. A Pio atya által megálmodott „ház” építése alatt legalább három vatikáni követség látogat el San Giovanni Rotondóba. Április elején a Szentszék a „küldöttei” által észlelt szabálytalanságokról szóló jelentést terjeszt a tartományfőnök elé. Míg a kapucinus rend miniszter generálisa a Garganón tartózkodik, a Szentszék kifogást emel a Pio atyáról megjelent némely publikációk ellen. Pio atya a maga részéről kijelenti, hogy olyan „csodásnak” vélt dolgokat mondanak és írnak róla, melyek nem felelnek meg a valóságnak. Ismét fenyegető fellegek tornyosulnak az égen, de ahelyett, hogy ez elővigyázatosabbá tenné a nagy vállalkozásba kezdett embereket, elkeseredett vitákba bocsátkoznak a vádaskodókkal. A viharos légkör 1954. július 26-án csillapul, mikor a Szenvedés Enyhítése Házának orvosi rendelőjébe megérkezik az első beteg. Pio atya azt mondja: „Ha ez a mű csupán a test gyógyításának eszközéül szolgálna, akkor egyszerűen egy mintakórház lenne. Ennek a műnek azonban a gondoskodó szeretetre való figyelmeztetés által a szerető Isten munkatársává kell válnia. A szenvedőnek – fájdalmai bölcs elfogadása által – a gondoskodó szeretetben Isten szeretetét kell megélnie. Isten szeretetének a megfeszített Jézus szeretetén keresztül kell a beteg szívében megerősödnie. Ennek a szeretetnek pedig a beteg testi és lelki bajait ápoló emberekből kell áradnia.”

A San Giovanni Rotondó-i modern kórház ünnepélyes megnyitójára – a nemes erőfeszítések megkoronázásaként – 1956. május 5-én kerül sor. A szomorú garganói táj képét megváltoztató gigantikus épületegyüttes szülőatyja kimondhatatlanul boldog. Azt mondja, ennek az imádság és a tudomány olyan helyévé kell válnia, ahol az emberek ismét találkozhatnak Krisztusban, miként a nyáj rátalál egyetlen pásztorára. A Szenvedés Enyhítésének Háza helyet ad egy szívsebészeti világkongresszusnak is, melyen a világ legnevesebb specialistái vesznek részt. Őket három nappal később XII. Piusz is fogadja a Vatikánban. A pápa méltatja Pio atya elképzelésének nagyszerűségét, és emlékeztet rá, hogy a tudományos és technikai szempontból élen járó házat azért hívták életre, hogy a betegeket egy emberibb és ugyanakkor természetfölötti koncepció szerint kezdjék el gyógyítani. A pápa jótállása lecsillapítja a jelentős sikerek ellenére még mindig forrongó hangulatot. A szervezés – legalábbis kívülről – tökéletesnek tűnik. A modern felszereléssel ellátott kórházban sebészet és urológia működik két műtővel, kardiológiai osztály nagyszerű szívsebészekkel, ortopédia, gyermekgyógyászat, szülészet műtővel és szülőszobával, röntgendiagnosztika, laboratóriumok és vérellátó állomás, s háromszáz ágy áll a betegek rendelkezésére. A már régóta működő járóbeteg-rendelőkben megfelelő szakorvosok dolgoznak. A hő- és elektronikus központok, a mosoda, a konyhák és más szolgáltatások lehetővé teszik a kórház önállóságát. A fájdalom enyhítése fellegvárának még egy olyan gazdasága is van a völgyben, mely a legalapvetőbb élelmiszerekkel látja el a betegeket.

Casa Sollievo della Sofferenza - A Szenvedés Enyhítésének Háza

Vannak, akik tüzet okádnak a kórházra, és „sivatagi emlékműnek”, „haszontalan alkotásnak”, vagy ami még rosszabb, „agyrémnek”, „csalásnak”, „feneketlen kútnak” nevezik. A rossznyelveknek azonban csakhamar el kell némulniuk, mert a kórházat rengeteg beteg árasztja el, a férőhelyek teljesen megtelnek. A nagyszerű sebészek és az ortopédia szakemberei olyan kényes beavatkozásokat végeznek el, amilyenekre általában csak kifejezetten arra szakosodott központok szoktak vállalkozni. Az átadás első évfordulóján Pio atya arról számol be, hogy jelentős bővítési munkálatokra van szükség. Néhányan nagyon kockázatosnak tartják a betegágyak számának növelését. Hogy több vitára ne kerülhessen sor, bejelentik, hogy a Szentszék rendkívüli hatáskörrel ruházta fel Pio atyát, s igénybe veheti a Csodatévő Szűzanya ferences harmadrend ötven tagjának munkáját. Az ingatlan részvényeit letétbe helyezhetik a „Vallási Ügyek Intézeténél.” A pápa Pio atyát már felmentette szegénységi fogadalma alól, hogy fogadhassa az adományokat és hozzájárulásokat, és egyúttal kinevezte a Szenvedés Enyhítésének Háza igazgatójává és tulajdonosává is. A Vatikán garanciáival elkezdődhetnek a bővítési munkálatok. San Giovanni Rotondóban ismét nagy a lelkesedés.

A szegény kapucinusok kolostorából kipattant egy szikra, mely több ezer ember szívét lobbantotta lángra. A Gondviselés nem hagyja el az elszánt stigmatizált szerzetest, aki minden adományt arra fordít, hogy bővítse és még jobbá tegye a San Giovanni Rotondó-i kórházat.

​A Fatimai Szűzanya látogatása San Giovanni Rotondóban

Pio atya nagyon nehéz napokat él át. Ténykedését körülbelül négy hónapra mérsékelnie kell. Régi betegségektől aláásott szervezete a megadás jeleit mutatja. 1959 júniusában súlyos, vérzéssel járó tüdő- és mellhártyagyulladást kap. Nagyon sok orvos asszisztál betegágya mellett – igen csekély eredménnyel. A beteg buzgón imádkozik, és a Fatimai Szűzanyára bízza magát, akinek szobra éppen San Giovanni Rotondóban van. Konokul elutasítja rendtársainak segítségét. Július elején el akarja hagyni a kolostort, hogy a Szenvedés Enyhítésének Házába menjen misézni. Amint befejezi a szertartást, rosszul lesz, és egy félreeső kis szobában ápolják. Az orvosok nagy mennyiségű vizet csapolnak le a tüdejéről, és hosszú kórházi kezelést javasolnak neki. Mindhiába. Két nappal később sikerül meggyőznie provinciálisát , hogy vitesse vissza a cellájába. Az orvosok nagyon nyugtalanok, és mindent megpróbálnak, hogy rávegyék a gyógykezeltetésre. Valaki telefonál Rómába, és sikerül kieszközölnie a Vatikántól a parancsot, hogy a beteget vigyék vissza a Szenvedés Enyhítésének Házába. Az emberek azért aggódnak, hogy egyáltalán túléli-e a bajt, s közben azt rebesgetik, hogy nem egyszerű tüdőgyulladás, hanem a rák egyik igen súlyos formája döntötte ágynak. Hiába minden rábeszélés, Pio atya egész júliusban a cellájában marad, és csak néha bír annyi időre fektéből felülni, amíg a mise tart. Augusztus elején szeretne lemenni a templomba, hogy a Fatimai Szűzanya lába előtt imádkozzon. Székbe ültetik, úgy viszik le négyen. Nagyon sokáig imádkozik, bensőséges párbeszédet folytat a Szűzanyával. Másnap azt mondja, misézni szeretne a templomban, de rendtársai – elszántan, hogy újabb esztelenségét megakadályozzák – lebeszélik róla. Egy neves orvos oldja meg a helyzetet, aki azért érkezett San Giovanni Rotondóba, hogy egy igen súlyos esetről konzultáljon a kórház orvosaival. Megnézi a stigmatizált szerzetest, és kijelenti, hogy elhagyhatja a celláját, mert teljesen meggyógyult.

Eközben a bronzkapun túl, a Vatikánban egyre növekvő aggodalommal figyelik a „Pio atya-jelenség”-et. A buzgó konkolyhintők még a kapucinusok központi rendházára is tüzet fújnak. Pio atya kezd kényelmetlen személlyé válni, és sokan szeretnék elhallgattatni. Pereket fércelnek össze, és bizonyítékokat keresnek, sajnos nem éppen helyes módon. 1960-ban kirobban a levelezési botrány. A kórház megálmodójához érkezett leveleket jobbára Pio atya világi munkatársai bontják fel. Nem is lenne lehetséges, hogy egy idős, betegeskedő, a „ház” építésének problémáival elfoglalt szerzetes intenzív levelezést folytasson több ezer emberrel, a világ minden nyelvén. San Giovanni Rotondóban létrehoznak tehát egy levelezést irányító központot. A levelekre a rendkívüli vállalkozást buzgón nyomon követő önkéntesek válaszolnak a stigmatizált barát nevében. Sokan megszaggatják ruháikat, mivel úgy vélik, hogy világiaknak ebbe nem lenne szabad beleavatkozniuk, különösen pedig azért nem, mert az emberek lelkiismereti kérdéseket is feltárnak leveleikben. A kapucinusok miniszter generálisa áprilisban elunja a huzavonát, és újabb apostoli vizitátort kér a Szentszéktől. Az újságok már tele vannak „kétségbevonhatatlan” hírekkel, melyek megmagyarázhatatlan gyógyulásokról számolnak be, számos bilokációs jelenségről beszélnek, megmagyarázzák a pietrelcinai barát stigmáit, és leírják, hogyan zajlik le a mise hajnali öt órakor a Csodatévő Szűzanya kolostorában, mely zsúfolásig megtelik a különböző korú és különböző életkörülmények között élő emberekkel. Talán minden zarándok számára Pio atya miséje a legfontosabb. Még a nap fel sem kelt, amikor a néhány gyertya ragyogó fényétől megvilágított templomba belép a celebráns. A hívek suttogásának Pio atya tekintélye vet véget. A pap tekintete villámokat lövell mindazok felé, akik nem tanúsítanak megfelelő magatartást. A görnyedt és megfáradt szerzetes nehezen tud utat törni magának az oltárt körülvevő tömegben. A könnyfátyolozta szemekből, a templom egy meghatározott pontjára vagy a celebránsra függesztett tekintetekből kiolvasható a belső békére vágyó, vagy a testük fájdalmas sebeire gyógyírt kereső kétségbeesett emberek gyötrelme.

Ott, a pap jobbján egy ember kúszik a földön, mint valami csúszómászó. Talán jogos büntetését várja, amiért megsértette Isten törvényét. Mellette egy feketébe öltözött déli asszony, kinek fáradt arcára kiült a szenvedés. Talán azért jött a templomba, hogy kegyelmet kérjen valamelyik beteg családtagja számára, vagy hogy a Gondviselésre bízza távol lévő gyermekét. Hátrább egy jól öltözött középkorú – bizonyára gazdag, ám lélekben szegény – férfi. Nem tudni, miért kapaszkodott fel San Giovanni Rotondóba. Rejtélyes, akár a szfinx. A Csodatévő Szűzanya képe közelében egy fiatalember imádkozik. Talán anyagi gondjaira remél megoldást. Pio atya eléri az oltárt, keresztet vet. Az embernek az az érzése, hogy az elgyötört lelkű, kigúnyolt, igazságtalanul zaklatott és vádolt pap vezetésével mindenki aktívan részt vesz Krisztus szenvedésében. A liturgia lassan halad előre. A feljövő nap első félénk sugarai új problémák eshetőségét sejtetik. Valahányszor a nap felkel, kiújul a szorongás, a félelem, a meg nem értés, s felparázslanak a gyakran gyilkos viták. A miszticizmus légkörébe merült hívekben fel sem merül, hogy a templomra leselkedhetnek gondok. Édes a zsoltározás még akkor is, ha olyan nyelven folyik, melyet a legtöbben nem ismernek. A „Confiteor”-nál Pio atya erőteljesen a mellére üt, a jelenlevők ezt abban a meggyőződésben utánozzák, hogy így bocsánatot kérnek a Gonoszt tápláló bűneikért. Egy emberként kapcsolódnak be a misébe, különösképpen annál a kulcsfontosságú résznél, mikor Jézus utolsó vacsorájára emlékezve a celebráns felemeli az ostyát és a kelyhet. Sokan, bár nem papok, mintha együtt miséznének a stigmatizált ferencessel. Az együttmisézés a Miatyánknál éri el csúcspontját, talán mert ennek az imádságnak a szavait, ha nem is mindig tökéletesen, de mindenki ismeri.

A templom falain kívül azonban a gyanakvás légköre mérgezi még a személyes kapcsolatokat is. Az nem vitatható, hogy San Giovanni Rotondóban voltak túlkapások a hívek részéről, de az is biztos, hogy Pio atyának, aki mindig az Egyház utolsó szolgájaként viselkedett, ezekhez semmi köze nem volt.

​„Erősnek kell lenni ahhoz, hogy naggyá lehessünk.”

Minden hatásnak egy ellenhatás felel meg, akárcsak a fizika törvényeiben. Talán a gyanakvások, gyanúsítgatások, az alaptalan vádak késztették a rend tartományfőnökét arra, hogy a helyzet tisztázására apostoli vizitátort kérjen. Pio atya leghűségesebb követői világgá kürtölik, hogy mi készül, mert úgy gondolják, azért kerül sor erre a lépésre, mivel Pio atya nem nyitotta ki eléggé az erszényét. Az újabb kivizsgálás bejelentése pörölycsapásként hat. Emlékezve még a harmincas években elszenvedett áldozatokra, Pio atya megrémül, de az imából és elmélkedésből erőt merít, hogy tovább léphessen. Azt mondja barátainak: „Erősnek kell lenni ahhoz, hogy naggyá lehessünk.” Keserűen, de reálisan jegyzi meg: „Az élet olyan küzdelem, mely elől nem térhetünk ki.” És ezúttal is bátran, nyugodtan és készségesen fogadja az új próbatételt. 1960-ban, betakarításkor érkezik a hír, hogy msgr. Maccarit nevezték ki vizitátornak. Az események legapróbb részleteit is felfújni igyekvő fanatikusok nyomban terjeszteni kezdik, hogy megint üldözés indul egy szent ember ellen. Pio atya a sorsával megbékélve néz a dolgok elébe, és bölcsebb magatartásra inti barátait. Hiszen a bölcsesség alapjában véve jellegzetes keresztény erény. Az aggodalom és nyugtalan várakozás perceit élik most a Gargano hegyén. És mikor a Csodatévő Szűzanya kolostorába megérkezik a római prelátus, azonnal világossá válik, hogy küldetésének nem a fanatikusok eltávolítása a célja, hanem épp ellenkezőleg: az ő hisztériájukat felhasználva akarnak a stigmatizált barátról képet festeni. Ez döntő fontosságú pillanat Pio atya életében.

A 73 éves pietrelcinai kapucinus ismét a forgószél közepébe került, ám nem a saját hibájából, hanem egy sor olyan dolog miatt, melyhez még közvetve sincs köze. Nem világos, kinek mi a szándéka. Ki rendelte el az újabb vizsgálatot? A miniszter generális azért kért-e vizitátort, mert kétségei támadtak rendtársa magatartásával kapcsolatban, vagy azért, mert mások kényszeríttették erre? Vagy ez egyszerűen csak a szeretet jele volt? Sok tekintélyes tanú feltételezi, hogy a kapucinus rend legmagasabb rangú képviselője azért szánta el magát erre a nagy lépésre – jóllehet tudta, hogy ezzel nagy fájdalmat okoz a stigmatizált szerzetesnek -, mert tisztázni akarta a San Giovanni Rotondói kolostor és a Szenvedés Enyhítésének Háza körül támadt félreértéseket. Tény, hogy 1960. július 29-én a vatikáni küldött azzal a megbízással érkezik Rómából Pugliába, hogy fényt derítsen a helyzetre. Mielőtt felmenne San Giovanni Rotondóba, megáll Foggiában, hogy a provinciálissal beszéljen. Azt látja, hogy Manfredónia érsekének Pio atya közösségével való kapcsolatai megmagyarázhatatlan módon elhidegültek. Egy kapucinus kolostor megnyitása körül támadt közöttük nézeteltérés. Az emberek azt beszélik, hogy a testvéreknek jelentős összeget kellett volna befizetniük a kúria pénztárába, ezt azonban megtagadták. A vizitátor megérkezése San Giovanni Rotondóba igen nagy megaláztatás Pio atyának. Mély válságban van, mert úgy érzi, mindenki elárulta és elhagyta. Úgy érzi, szinte összeroppantja a szenvedés. Éveken át szívósan harcolt az életéért, még látszólag leküzdhetetlen akadályokat is legyőzött. Most pedig annak előszobájában, amit ő „örök tavasznak” nevez, a megváltó halált szeretné hívni.

Elűzi azonban a Gonosz által sugallt kártékony gondolatokat, nehogy magukkal ragadják egy gyenge pillanatában. Szegény szerzetes szíve lázong, de bízik az isteni igazságosságban és könyörületességben. A pápa küldötte – ahogyan az emberek a Rómából érkezett monsignorét hívják – a „ház”-ban száll meg, amelyet a stigmatizált barát azért épít, hogy enyhítse a testi fájdalmat, valamint hogy lelkileg és erkölcsileg ismét talpra állítsa az ezernyi problémával küszködő embereket. A világ megannyi villogó kard, és – miként este lefekvés előtt Pio atya megjegyzi barátainak – amíg csak van valahol leheletnyi élet, addig nem szűnik meg az elkeseredett küzdelem jó és rossz között. A San Giovanni Rotondói ház, ahol a nagy inkvizítor felüti főhadiszállását, azért épül, hogy legyőzze a fizikai rosszat, és előmozdítsa a jót. Pio atya azt mondja: „Bármennyire nagy is a tudomány, mindig csak szegényes Isten nagyszerű misztériumához képest.”

A gyakran mesterségesen szított és a tagadhatatlan fanatizmus táplálta vitákon túl az ügy ismeretében elmondható, hogy a pietrelcinai szerzetes megfelelő módon fűzi össze a felebaráti szeretetet az Isten iránti szertettel. Ám Isten hivatalnokainak mélyre kell hatolniuk, a legjelentéktelenebb részletekre is rá kell világítaniuk, és minden rendelkezésükre álló anyagot meg kell vizsgálniuk, még azt is, ami első ránézésre kevésbé meggyőzőnek tűnik, vagy sérült, de legalább is használt árunak látszik. A vizitátornak és a Csodatévő Szűzanya kolostor közösségének találkozására fagyos légkörben kerül sor. Mindenki lesüti a szemét, és maga a küldött is csak annyit tesz, hogy felolvassa a kinevezésről szóló dekrétumot. Majd mielőtt visszavonulna szállására, közli, hogy mindenkivel egyenként fog beszélni. Azt mondja, jobb így, hogy ne legyenek túlságosan szem előtt és ne keltsenek gyanakvást. Ezután mindenki a cellájába siet, hogy rendet tegyen emlékezetében. Néhányan áttúrják a régi feljegyzéseket, hogy olyan dátumokat, számokat találjanak, melyekből rekonstruálhatják a közösség eddigi életét. Pio atya próbálja magát megóvni az aggodalomtól és nyugtalankodástól, és az imádsághoz menekül, állandóan azt ismételgetve magának, hogy az emberi igazságtalanság szomorú előadásának nem szabad a lelket megzavarnia, mert a dolgok rendjében az igazságtalanságnak is megvan a maga értéke. Biztos, hogy egy napon felragyog Isten igazságosságának elkerülhetetlen győzelme. Míg a Csodatévő Szűzanya kolostorban óráról órára várják a római monsignore visszatérését, San Giovanni Rotondóban elkezdődik a kihallgatás első szakasza. A pápai küldött és a helyi klérus közötti találkozás során színre lépnek a klán még élő tagjai, akik a 20-as és 30-as években kígyót-békát kiáltottak mindenkire és mindenre. A revans szelleme erősnek bizonyul, és a Szenvedés Enyhítésének Házában, a vizitátor szobájában sok olyan ember adja egymásnak a kilincset, akik mielőtt átlépték volna a kórház küszöbét, betértek a plébániára az espereshez. Felmerül a gyanú, hogy a kivizsgálást a szokásos mederbe akarják terelni. Pio atya néhány lelki gyermeke is siet aggodalmát bizalmas barátaival megosztani. Azt beszélik, megint a stigmatizált szerzetes erkölcsére vonatkozó kérdéseket fognak feltenni.

​„Aki vállán és szívében hordja a testi és lelki szenvedést.”

A Pio atyát érintő vizsgálat alatt a testvérek várják, hogy sorra kerüljenek. Egyikük meglehetősen viharos körülmények között találkozik a római monsignoréval. Hogy minden kétséget eloszlasson, ezt mondja: „Az Egyház valóban szent lenne tagjaiban, ha minden pap, minden szerzetes és minden egyszerű hívő olyan tiszta és ártatlan volna, mint Pio atya.” A fanatizmussal és az üzletelőkkel kapcsolatos kérdésre azt feleli az inkvizítornak, hogy nem érdemes túlozni, mert ami az üzletet illeti, még a pápa ablakai alatt is köttetnek nem éppen mindig építő jellegű üzletek. A fanatikusok pedig mindenütt ott teremnek, ahol olyan dolgok történnek, melyekre a tudomány és a józan ész nem képes magyarázatot adni. Aztán meg figyelembe kell venni a déli nép vallásosságát is, melynek hatása alól még a messziről érkezettek sem tudják kivonni magukat. A déliek túláradó szívélyességükkel könnyedén átültethetik saját szokásaikat azoknak az embereknek a szívébe és elméjébe is, akik eddig egészen más társadalmi környezetben éltek.

A pápai küldött magyarázatot kér a kolostor elöljárójától két szerzetes és egy apáca viselkedésére vonatkozóan. Az apácát azzal vádolják, hogy mindenkinek elhíresztelte a Pio atya különleges élményeihez fűződő állítólagos éjszakai látomásait. A szerzetesek egyike ezeknek ellentmondó benyomásairól adott számot a természetfölötti jelenségekkel kapcsolatban, melyek bekövetkezésekor állítólag ő is jelen volt. Hogy elkerüljék a bonyodalmakat, mindhármukat máshová helyezik. A Csodatévő Szűzanya kolostorában hiába várják a többi szerzetes kihallgatását. A vizitátor mindenkivel szót vált ugyan, de a kolostorban nem mutatkozik. Ugyanakkor a titkára inkognitóban az övével párhuzamos vizsgálatot folytat. Titkosügynök módjára a bárokban, éttermekben, az utcán és a piacon próbál pletykákat felcsipegetni. Az esemény kezd groteszkké válni. A hívek döbbenten néznek körül. Nem értik az okát, mi készteti az Egyházat arra, hogy San Giovanni Rotondóval szemben ilyen módszerekkel éljen. Számukra Pio atya egy hivatását tökéletesen ellátó pap, aki mindkét téren – lelkileg és testileg – igyekszik segíteni az embereken. Gyóntatószék és kórház. Ez lehetne a pietrelcinai kapucinus mottója, aki vállán és szívében hordja a testi és lelki szenvedést, és aki a vádak és rosszindulatú gyanúsítgatások ellenére az exhibicionizmussal merőben ellentétes oldalon áll. Gondosan tartja magát a ferences regulához, amely mellett még gyermekkorában elkötelezte magát. Imádkozik és dolgozik, hogy enyhítse a szenvedéseket, nyugodt lélekkel tűri az őt ért igazságtalanságokat, és mindig kész az engedelmességre. Az apostoli vizitátor titkára nemcsak Pio atya, hanem a vele együtt élő szerzetesek méltóságába is igen otromba módon belegázol. Ellenőrzi például a kolostorba érkező összes levelet, mert attól tart, hogy esetleg a postással összejátszva elemelhetnek néhány borítékot. A postahivataltól a Csodatévő Szűzanya kolostoráig vezető úton végig követi a levélhordót, egészen a kolostor kapujáig, ott gyakran elkéri a táskát egész tartalmával együtt, megalázva ezzel a kapus testvért, aki igen büszke a kolostorhoz forduló rengeteg kérésre, könyörgésre, köszönetnyilvánításra, és a nekik juttatott adományra.

A római monsignore titkára az adományoktól kezdve mindent aprólékosan átvizsgál. Levelek százait bontogatva rájön, hogy nagyobb részük a veszélyben lévő szeretett személy megmentéséért szóló kétségbeesett segélykiáltás. Írnak egyszerű halászok, értelmiségiek, papok és püspökök. A levelek között vannak a kapott lelki javakért mondott köszönetnyilvánítások, és akad néhány tanácskérő is. Némelyik boríték a Szenvedés Enyhítésének Háza számára tartalmaz hozzájárulást, másokban pedig miseadományok lapulnak. A vizsgálat mintegy tíz napig tart. A vizitátor titkosügynöke nem talál egyetlen kompromittáló bizonyítékot sem. A kapucinusok úgy vélik, a vizitátor állhat munkatársának nem éppen kristálytiszta eljárásai mögött, mert ha nem így lenne, leintené, hiszen a viselkedése nem használ sem a vizsgálatnak, sem pedig a személyéről kialakított képnek. A vihar hullámai elcsitulnak, már csak azért is, mert a Vatikán küldötte elhatározza, hogy végre azt az embert hallgatja meg, aki körül ez az egész ügy folyik. A gyóntatás után, 11 órára beszél meg találkozót Pio atyával. A stigmatizált szerzetes hiába várja. Csak a titkára jelenik meg, aki délutánra halasztja a találkozó időpontját. A hangulat pattanásig feszült. A kolostorban néma csönd van. Ha az ember kicsit jobban hegyezi a fülét, még a parthoz csapódó víz zúgását is meghallhatja, pedig a tenger olyan távol van, hogy csak a legtisztább napokon tűnik fel a látóhatáron. A hallgatást Pio atya töri meg, aki a bebörtönzöttekre célozva azt mondja: „Jó nekik! Ők legalább tudják az ítélethirdetés után, hogy hány hónapot, hány évet, hány napot kell még a börtönben tölteniük. Számolhatják a már eltelt és még eltöltendő órákat. De én?”

Hiába a várakozás: a monsignoréval való délutáni találkozás sem hoz megoldást. Senki sem tudja, mit mondanak egymásnak, amíg hosszú ideig négyszemközt beszélgetnek. Ki lehet következtetni, hogy a monsignore bizonyára megpróbálta Pio atyát sarokba szorítani, de ez nem sikerült neki. Minden napvilágnál történt, és ha követtek is el hibákat, a jóhiszeműségük kétségtelen. A vádló és a vádlott közötti találkozásról csupán annyi szűrődött ki, hogy a szerzetesek nem engedhették be a kolostorba a kapucinus két szegény követőjét, akik közül az egyik vak. Közben futótűzként terjed a hír, hogy a kivizsgálás befejeződött, és az inkvizitátor már meghozta ítéletét, mely szerint Pio atyát el kell különíteni, műve pedig, a Szenvedés Enyhítésének Háza kénytelen becsukni kapuit. Mielőtt msgr. Maccari visszaindulna Rómába, úgy dönt, hogy prédikálni fog a kolostor templomában. Egyrészt azért, hogy rávilágítson küldetése céljára, másrészt pedig azért, hogy kedélynyugtatásul közölje: Pio atyát nem helyezik át Spanyolországba. Aztán a kórházban szolgálatot ellátó harminc nővérhez szólva tiszteletteljes kifejezéseket használ a vizsgált szerzetest illetően. Mielőtt elhagyná a kolostort, azt kéri a Csodatévő Szűzanya kolostorának házfőnökétől, hogy tegyen még néhány – Pio atya szabadságát korlátozó – intézkedést. Minden korlátozó intézkedést szóban közöl, nem pedig írásban. 1960 karácsonya igen keserű karácsony. Az ünnep vigíliáján Pio atya ezt mondja szerzetestársainak: „A kis Jézus legyen az a csillag, mely jelen életünk sivatagán át vezérel bennünket.” Ebben a néhány szóban minden fájdalma benne van Szent Ferenc e jeles követőjének, akit egy ellentmondásos korszak viharai egy csodás, és bár szenvedésekkel teli, mégis ragyogó esemény középpontjába helyeztek.

​„Az Úr tudja, hogy én is szeretném úgy csinálni, ahogyan a többiek, de nem tudom.”

Az apostoli vizitátor által benyújtott dokumentumok megvizsgálását késleltetik a karácsonyi és újévi ünnepek. A pápai udvar hivatalaiban vízkeresztig egyetlen teremtett lelket sem lehet látni. A pápát, aki jóságos atyaként fordul a gazdasági fellendülés ellenére is szenvedő emberiség felé, a katolikus világ rokonszenve övezi. Mindenki meg van róla győződve, hogy XXIII. János azzal a szándékkal hívta össze a II. Vatikáni Zsinatot, hogy jól kormányozhatóvá tegye Szent Péter „viharos tengereken imbolygó bárkáját”. Az egyházi hatóságok ősi kiváltságaik elvesztésétől tartva minden újítást gyanakvással fogadnak, még akkor is, ha magától a pápától erednek. Még csak az előkészítő fázisnál tartanak, de már javában dúl a szócsata.

A Szent Offícium 1961. január 31-én ismerteti határozatait. Az apostoli vizitátor a következőket hagyja jóvá: Pio atya korára és egészségi állapotára való tekintettel a kolostor állandó felügyelete alá kerüljön. A papoknak és még inkább az igen tisztelt püspök uraknak a leghatározottabban legyen tilos Pio atyát misézésre igénybe venni. A misebeosztás – amennyire ez lehetséges – naponta változzon, ahogyan ezt a Szent Offícium már korábban is javasolta. A gyóntatásra váró hívek tartsanak kellő távolságot Pio atya gyóntatószékétől, nehogy illetéktelenek fülébe jussanak a szentgyónás szavai; e célból alkalmazni kell a vizitátor által előírt rácsokat. A leghatározottabban gátolják meg, hogy az atya gyóntatószéke körül hívek (különösen nők) feleslegesen buzgólkodjanak. Az atyának szigorúan tiltsák meg, hogy a rendház társalgójában, vagy bárhol négyszemközt nőket fogadjon. – Ottaviani bíboros levélben közli, hogy a Szenvedés Enyhítésének Házára vonatkozólag az államtitkárság fog részletes utasításokat adni. Csak novemberben, tízhavi kálváriajárás után érvénytelenítik a híres leiratot, amelyben XII. Piusz a „ház” igazgatójává nevezte ki Pio atyát élete végéig. A pietrelcinai ferences által kezelt részvényeket a Vallási Ügyek Intézetére, a Vatikán bankjára bízzák. „A Ház és Pio atya érdekében jártunk el” – mondja Ottaviani bíboros. 1962 nyarán felerősödik a stigmatizált kapucinus gyóntatószékében és cellájában elhelyezett mikrofonokról szóló pusmogás. Gyalázatos vád ez. Pio atya követői világgá kürtölik, hogy Pio atya ellenségei kezelték a gyóntatószék hangfelvevő készülékeit. Rágalmazói viszont azt feltételezik, hogy a mikrofonokat a testvérek szerelték fel. Leírhatatlan a zűrzavar. Augusztus közepén, hogy véget vessen a botránynak, az Osservatore Romano-nak kell beavatkoznia egy címoldalon közölt cikkével.

Akit az ügy a legközvetlenebbül érint, azt kéri Istentől, hogy szólítsa hamar magához, és szabadítsa ki „ebből a bajból”. A legsúlyosabb megszorítás számára a mise időtartamának korlátozása. Erre vonatkozóan ezt mondja: „Az Úr tudja, hogy én is szeretném úgy csinálni, ahogyan a többiek, de nem tudom. Vannak pillanatok, amikor képtelen vagyok tovább menni; úgy érzem, összeesem, és erőnek erejével meg kell állnom, mialatt az idő könyörtelenül halad előre.”

A Csodatévő Szűzanya kolostora mindig több ezer zarándok célpontja. Kozmopolita tömeg ez, mely a szerzetesek által érvénybe léptetett valamennyi óvintézkedés ellenére mégiscsak követ el nem helyénvaló dolgokat. Vannak valóban kegyes zarándokok, ám a kíváncsiskodók sem hiányoznak. Mindenki Pio atya stigmáit szeretné látni. A testvérek sokat fáradoznak azon, hogy a tolakodókat és a fanatikusokat eltávolítsák, és hogy a Garganóra igazi keresztény lelkülettel jövő zarándokokat megfelelően irányítsák. A számtalan vita közepette nem hiányoznak a Pio atya politikai hovatartozására célozgató ostobaságok sem. Túlzott jobboldalisággal vádolják, miközben az olaszországi katolikusok örök riválisukkal, a szocialistákkal való politikai szövetségkötésre készülnek, az Egyház pedig a zsinat útján mindenki felé kitárja irgalmas karjait.

Pio atya válasza igen csípős: „Mi az, hogy jobboldal meg baloldal? A világ előre megy. Rajtunk múlik, hogy jól vigyük előre, emlékezve arra, hogy mindannyian átutazók vagyunk.” Az Egyház püspökeinek 1962 őszén Rómában kezdődő nagygyűlése mindenki szívét reménykedéssel tölti el. Pio atya fáradtan és betegen is megérti az esemény jelentőségét, és folyamatosan azért imádkozik, hogy a Szentlélek világosítsa meg a Szent Péter bazilikában összegyűlt zsinati atyák elméjét. Közülük néhányan, míg munkájuk rövid időre szünetel, San Giovanni Rotondóba sietnek, hogy megismerhessék a stigmatizált kapucinus szerzetest, akiről már az egész világ beszél. Ő pedig az évek, a betegségek és a Szent Offícium által jóváhagyott korlátozások súlya alatt meggörnyedve, szomorúan közeledik gyötrelmes földi pályája vége felé.

Pio atya figyelemmel kíséri a zsinatot, és megérti, milyen nagy jelentőségű a pápának ez a kezdeményezése abból a szempontból, hogy Krisztus Egyházát a jelen világba küldje, és az egész emberiség iránt egyre készségesebbé tegye. Olyan, mint egy viaszgyertya, mely lassan, de könyörtelenül emészti el önmagát. 1963 nagypéntekén úgy érzi, hogy életének végére ért, és egyik rendtársának bizalmasan megvallja, hogy nem bírja tovább. Mindezek ellenére buzgón végzi küldetését, és az Istenhez és az örök igazsághoz közeledni kívánó lelkek sokaságának adja vissza ismét egészségét. Engedelmessége, akárcsak alázatossága, valamint az Egyház és a pápa iránti szeretete rendíthetetlen. A XXIII. Jánost követő VI. Pál – még ha érthető óvatosságból nyíltan nem mutatja is ki – megbízik a pietrelcinai szerzetesben és lelki művében. Ami anyagi jellegű tevékenységét illeti, azt a Szentszék és a római főpap, ha deklaráltan nem is, de a háttérből bátorítja. 1964. május 11-én Pio atya megszerkeszti végrendeletét, melyben a Szentszékre és általa a mindenkori pápára hagyja ingó és ingatlan javait, beleértve a San Giovanni Rotondo-i Szenvedés Enyhítésének Házát is. December 14-én, a karácsonyi kilenced kezdetén ezt a nyilatkozatot teszi közzé: „A sajtó jó ideje olyan híreszteléseket terjeszt rólam, mintha az egyházi hatóságok kényszerítésének és üldözésének lennék kitéve. Isten színe előtt szükségét érzem és kötelességemnek tartom, hogy hangot adjak e hamis hírek cáfolatának, és hogy kijelentsem: szolgálattételemben szabadságot élvezek, és nem tudok arról, hogy lennének ellenségeim vagy üldözőim. Sőt, a nyilvánosság előtt is megerősítem, hogy rendi elöljáróimban és az egyházi hatóságokban vigasztalásra és védelemre találok; Istenen és legitim képviselőin kívül más védelmezőkre nincs szükségem.”

A cél felé vezető úton

A vihar még tart, és mindenkit magával sodorhat. A fanatikusok megpróbálják a maguk malmára hajtani a vizet, és elérni azt, hogy a számos nézőpont közül – melyek néhány jószándékú és jobbérzésű ember igyekezete ellenére túlságosan távol állnak egymástól ahhoz, hogy egymáshoz közeledhetnének – az övék kerüljön ki győztesen. A viharzónában öregkori törődöttsége ellenére is rendíthetetlen bástyaként áll a szegény ferences szerzetes, aki még a Szenvedés Enyhítésének Házát sem akarja igénybe venni. A számára kijelölt ágyat a nála rászorultabbaknak hagyja, mert földi napjait békében, a szinte már a mennyország előszobájává lett cellája meghittségében szeretné befejezni. Nehezen tud elmenni gyóntatószékéig, hogy annyi aggódóan várakozó tékozló gyermeket vezessen vissza Istenhez. Az évek múltával sem csökkent rendkívüli intuíciója és szigorúsága. Megdöbbentő beleérző képessége lehetővé teszi számára, hogy a bűnbánók erényeit és gyengeségeit egy pillanat alatt felmérje. Olyan gyóntató, aki keveset beszél, nagyon gyorsan kérdez, és bőségesen ad tanácsokat. Testvéri érzülettel a tökéletesség elérését segítő türelemre, állhatatosságra és nemeslelkűségre inti a hozzá fordulókat. Gyakran ismételgeti: „Isten és az emberek előtt mindig türelmes szeretettel kell viseltetni az állhatatosságban, az engedelmességben, az alázatosságban, mert Isten ahhoz szól és azt gazdagítja ajándékaival, aki alázatos szívű az Ő színe előtt.” A gyónóknak nem csupán az Úr, hanem jegyese, az Egyház iránti szeretetet is tanítja. Továbbá – talán keserű tapasztalataira emlékezve – nagy együttérzést kér a lelkipásztorok, prédikátorok és a lelkek vezetésével megbízott összes pap iránt. „Imádkozz értük Istenhez, hogy ha ők üdvözülnek, ők maguk gondoskodhassanak gyümölcsözően a lelkek üdvösségéről.” A legkisebb neheztelésnek sincs hát benne nyoma az ellen a rengeteg ember ellen, akik bár a szeretet terjesztésére hívattak el, mégis azt keresték – talán jóhiszeműen -, hogyan tudnának a pietrelcinai szerzetes nemes, kettős küldetésének gáncsot vetni. Meg vannak róla győződve, hogy a kereszténység elejét veszi a „szeret” ige teljes elsekélyesedésének, és a megbocsátás segítségével minden maradék erejével azon lesz, hogy a pápai útmutatásoknak megfelelően felépítse a szeretet civilizációját.

Vannak igen lelkes pillanatai, mintha még hosszú élet állna előtte, és vannak igen elkeseredettek is. A kórház és szolgáltatásai nagyon jól működnek, az emberek pedig hálásak az alapítónak, aki azon töpreng, hogy bővíteni és javítani kellene az asszisztencián. Hozzászokott ahhoz, hogy gyóntatószékében minden bűnbánónak megadja, amit kér. Még ha elutasít is valakit, és alaposabb lelkiismeret-vizsgálatra szólítja fel, mielőtt az a bűnbánat szentségéhez járulna, akkor is sikerül megadnia azt, amit a bűnbánó – öntudatlanul – remél. Stílusa nagyon személyes és karizmatikus. Mikor a legmegrögzöttebb és a belső átalakulásra legkevésbé hajlandó bűnösöket szigorú dorgálásban részesíti, akkor saját testét akarja pajzsként használni, hogy megóvja Jézus oldalát – melyet már átszúrtak a kereszten – az emberek döféseitől. Mindezek ellenére bevallja, hogy úgy szereti a lelkeket, ahogyan Istent.

A garganói szerzetes maradék erejét a gyóntatásra, az oltár melletti szolgálatra és „házának” fejlesztésére fordítja. 1965 elején a Szentszék jóváhagyja, hogy Pio atya még mindig latinul celebrálja a misét, míg a többi papot – a zsinati döntések alapján – arra kötelezi, hogy a nép nyelvén misézzen. Labilis egészségi állapota április 10-én váratlanul annyira megromlik, hogy öt napig misét sem tud mondani. Nagyszombaton úgy dönt, hogy lemegy a templomba, és sikerül mintegy tíz embert meggyóntatnia. Ezután hosszasan beszél rendtársaival a megváltásról és a feltámadás öröméről. Húsvét reggelén misét celebrál. Délután és húsvéthétfőn egész nap – míg a téren hatalmas tömeg gyülekezik – nem hagyja el celláját. Kedden a zsúfolásig megtelt templomban megpróbál misézni, de nem képes rá. Két szerzetes segítségével teszi meg a kolostorba vezető utat.

Kórképe annyira súlyos, hogy a Szenvedés Enyhítésének orvosai specialisták beavatkozását kérik. Leginkább a légzési elégtelenség és az ízület kóros állapotából is fakadható keringési zavarok adnak okot aggodalomra. A pietrelcinai szerzetes betegsége körül is vita támad. Valaki azt mondja, hogy egy híres római orvos vizsgálta, ezt azonban maga az orvos cáfolja. Néhány újság arról beszél, hogy ez már a vég kezdete. Május 2-án végre megkönnyebbülten lélegezhetnek fel. A beteg ismét munkához lát: hajnalban misézik, az új templom karzatáról recitálja az Úrangyalát, és meggyóntat néhány hívet, közöttük egy messziről jött parasztembert is, aki hat napon át várakozott némán gyóntatószéke mellett. Ha nehezen is, de Pio atya visszatér szokásos feladatainak ellátásához. 1966 májusában ünneplik a kórház fennállásának tizedik évfordulóját. Ebből az alkalomból számos imacsoport gyűlik egybe San Giovanni Rotondóban. A legszebb ünneplések azonban karácsonykor zajlanak, mikor Pio atyának a Csodatévő Szűzanya kolostorában töltött fél évszázadáról, termékeny hatású apostolkodásának ötvenéves jubileumáról emlékeznek meg. Kint fagy, bent szívmelengető a légkör. Az ünnep egyszerűsége és a karácsonyi hangulat mélyen meghatja még az aggastyánt is, aki Istennek és felebarátainak szenteli életét. Sokan attól tartanak, hogy nem fogja a zord telet túlélni. Az orvosok azt mondják, hogy hörgőasztmája visszafordíthatatlan, és teljes nyugalmat ajánlanak. A beteg nem mindig tud misézni. Mikor legifjabb rendtársainak segítségével elhagyja ágyát, ülve mutatja be a misét. A garganói kolostorban töltött ötven évét ünneplő megemlékezések felidézik benne nehéz, de isteni kegyelemmel teli életét. Sújtotta a betegség, a Gonosz kísértései, a helyi papság kegyetlen vádjai, Gagliardi érsek magatartása, az apostoli vizitátorok faggatózásai. Úgy rémlik neki, testében és lelkében egyaránt a sötétség győzedelmeskedik. De mégsem! Az érem másik oldalán ott van Krisztus kínszenvedése jeleinek nagy ajándéka, a helyes útra vezetett lelkek, a mindenki, de főként a szegények segítségével felépített nagy épületegyüttesben gondosan ápolt betegek szeretete.

​„Már csak a síromra vágyom.”

Kopott ruhája zsebében mindig ott lapul annak az asszonynak az adománya, aki nem gyújtott lámpát, csak azért, hogy félretehessen néhány fillért Pio atya számára. És ott az a rengeteg levél, melyeket most már furgon visz fel a Csodatévő Szűzanya kolostorába, hiszen a postás kismotorja már nem bírná el őket. A pietrelcinai szerzetes felidézi magában szülőföldjét és szeretetteit is, mikor néhány rokona eljön hozzá, hogy kifejezze karácsonyi jókívánságait, és hogy megünnepelje Pio atya ötvenedik jubileumát. Rokonainak azt mondja, hogy két év múlva már nem lesz velük, és kéri őket, hogy vigyék el szeretetteljes üdvözletét a falu véneinek, akik a fejlődés ellenére még ma is ugyanazokkal a gondokkal küszködnek. Cellája magányában felerősödnek asztmatikus rohamai, melyeket szokásos mellkasi fájdalmai, szapora szívverés, hideg verítékezés, térdének és gerincoszlopának ízületi bántalmai kísérnek. 1967 igen szomorúan kezdődik. Az Egyház hivatalnokai azért vetik vigyázó szemüket Pio atyára, mert az egyik római újság leközli a pietrelcinai szerzetes néhány levelét. A szinte már béna, nyolcvanadik életéve küszöbén álló stigmatizált szerzetes akarata ellenére még mindig főszereplő. Azt mondja elöljáróinak, rendtársainak és barátainak, hogy a gőg a legsúlyosabb bűn. Neki pedig abban volt része, persze önhibáján kívül, amit „személyi kultusznak”-nak neveznek. Most már a San Giovanni Rotondóba látogató legegyszerűbb emberek is meg vannak győződve róla, hogy nem egy kegyelemosztó, hanem egy igen hathatós közbenjáró előtt állnak. A ferences mindenkinek elmagyarázza, hogy azért fordul Istenhez és a Szűzanyához, hogy a legtisztább lelkek által óhajtott kegyelmeket kérje tőlük. Május 9-én, mikor a természet már szinte teljesen újjászületett, meghal az öreg Michele Forgione, a fivér. Május 25-én Pio atya nyolcvanadik születésnapját ünneplik a kolostor meghittségében. Az ünnepelt csak nehezen tud mozogni, és gyakran elesik. Az utóbbi időben szinte mindig két szerzetes kíséri, hogy segítsenek neki egyik helyről a másikra jutni. Gyakran mondogatja nekik, hogy ha hirtelen meghalna, akkor a ruhája jobb oldali zsebében lévő pénzt a Szenvedés Enyhítésének Házára, a bal oldaliban lévőt pedig misékre fordítsák. Lassan múlik el 1967 nyara. A fullasztó hőség San Giovanni Rotondót sem kíméli. Pio atya egyik barátja egy hűs levegőt előállító ördögi masinát szerel be a pietrelcinai szerzetes egyszerű cellájába. A vitának se vége, se hossza, mert akinek a légkondicionálót szánták, mindenáron ragaszkodik a ferences szegénységhez. Aztán az új, tágas templom sincs ínyére, pedig azért építették, hogy több hívő vehessen részt a miséin. Egész élete ahhoz a régi kis templomhoz kötődik, mely papi küldetésének annyi epizódját juttatja eszébe, és a ferences hősköltemény első színhelyeit idézi fel. 1968 tavaszán egészségi állapota romlik, és bele kell törődnie, hogy tolószékbe kerül. Csak ritkán, igen nagy akaraterővel képes felállni és néhány lépést megtenni. Egyre több a zarándok. Sokan sietnek San Giovanni Rotondóba, hogy a stigmatizált szerzetest lássák, aki a világ közvéleménye szerint már a végét járja. Fél évszázada vannak meg stigmái, és fél évszázadon át szenvedte el minden nap leírhatatlan odaadással a mi Urunk kínhalálát. Mintha lelki végrendeletét akarná lediktálni, azt mondja egyik rendtársának: „Mindenkié vagyok egészen. Mindenki mondhatja: Pio atya az enyém. Nagyon szeretem testvéreimet. Lelki gyermekeimet ugyanúgy szeretem, mint saját lelkemet, vagy még annál is jobban. Fájdalommal és szeretettel alkottam őket újjá Krisztusban. Önmagamról megfeledkezhetem, de lelki gyermekeimről soha. Sőt, állítom, hogy amikor az Úr majd hív, azt mondom neki: Uram, én itt maradok a mennyország kapujában, és csak akkor lépek be, ha már minden gyermekemet láttam bemenni. Nagyon szenvedek, amiért nem nyerhetem meg minden testvéremet az Úrnak. Vannak pillanatok, hogy úgy érzem, a szívem szakad meg, mert nem tudok segíteni, amikor oly sok szenvedő lelket látok, s nem tudom enyhíteni szenvedésüket, és mikor azokat a testvéreimet látom, akik a sátán szövetségesei lettek.” Az Úr csodálatos munkásának szavai ezek, aki még akkor is talpon marad, mikor „halál nővérünk” már közel van. Szeptember 20-án, egy pénteki napon, a példaadó atya köré gyűlnek barátai, hogy megemlékezzenek a csodatévő Szűzanya régi templomocskájának karzatán ötven évvel ezelőtt megtörtént csodás eseményről. A még homályba burkolózott kis templomban hajnali öt órakor Pio atya celebrálja a misét. Alkonyatkor lelki gyermekei lenyűgöző fáklyás menettel köszöntik. Másnap nem tud felkelni, és cellájában áldozik. Érzi, hogy a halál gyorsan közelít feléje, és azt ismételgeti, hogy vége. Délután azonban csökken asztmatikus rohamainak ereje és gyakorisága is, így Pio atya szokott helyéről, a karzatról áldja meg a vesperáson megjelent hatalmas tömeget. A legmegkapóbb jelenet vasárnap hajnalban, az öt órai misén játszódik le, melyet az alapítót ünneplő San Giovanni Rotondó-i találkozón részt vevő imacsoportok számára tartanak. A tömeg hatalmas. Embertenger ostromolja az oltárt, ahol az aggastyán csak nehezen tudja énekelni a misét. Réveteg szemmel nézi a hullámzó tömeget, és nem bírja visszatartani könnyeit, mikor az "ITE MISSA EST" elhangzásakor kitör a taps a templom belsejében. A sekrestyéből a gyóntatószékbe viteti magát, ám útközben rosszul lesz, és a segítségül mellé rendelt két testvér visszaviszi cellájába a kimerült, viaszfehér arcú, karikás szemű szerzetest. Nem sokkal 11 óra előtt még ki tud hajolni a régi templomocska kórusának ablakán, hogy köszöntse és megáldja a híveket. Este a hívek a vesperás alatt a karzaton látják imádkozni. Aztán cellája ablakában tűnik fel; üdvözlésképpen egy fehér kendővel integet fáradtan. A téren ezen a felejthetetlen estén meggyulladnak az első fáklyák. Pio atyát cellájában sok szerzetes keresi fel, ezalatt a közeli Szenvedés Enyhítésének Házában minden orvos riadókészültségben áll. A beteg hallja a téren zsoltározó tömeget. Ezernyi lángocska ragyogja be az enyhe szeptemberi éjszakát. „Már csak a síromra vágyom” – suttogja Pio atya, mielőtt az okozott kellemetlenségekért bocsánatot kér rendtársaitól. Aztán azt kéri, imádkozzanak a lelkéért. Éjfél után azt kívánja, hogy egyik rendtársa misézzen, és megújítja szerzetesi fogadalmát. Egy óra tájban már nehezen lélegzik, és azt kéri, hogy elhagyhassa ágyát. Néhány percig a teraszon ül egy karosszékben. Mikor visszatér cellájába, buzgón imádkozik Jézushoz és Máriához. 1968. szeptember 23-án, hétfőn, 2 óra 30 perckor feje lágyan előrebillen, arca áttetsző fehérré válik, rózsafüzért markoló keze utolsót rándul. Nyugodtan és békésen tér meg Mennyei Atyjához.

​Pio atya boldoggá avatása

Pio atya holttestét a cellája melletti verandára viszik. A mellette álló négy szerzetes közelről látja a pietrelcinai kapucinus kezét, lábát és mellkasát. A stigmák eltűntek. Az öt seb teljesen begyógyult, bőrén még forradásnyom sem látszik. Az egyik testvér emlékszik rá, hogy néhány hónappal korábban, 1968 elején látta Pio atya kezén a stigmákat. Padre Pio nyugodt eltávozásának híre gyorsan bejárja a világot. Mindenütt kórusban mondott imák szállnak az ég felé, hogy utolsó útjára kísérjék az elmenőt. Így ért véget eme rendkívüli és igaz ember földi pályafutása, akinek volt ereje és bátorsága Krisztust és Assisi Szent Ferencet követni. Pio atya – akárcsak Isten Szegénykéje – hű maradt Egyházához; megújításán és megtisztításán fáradozott.

„Tőlem azonban távol legyen másban dicsekedni, mint a mi Urunk, Jézus Krisztus keresztjében” (Gal 6,14). Ezzel a Szent Páltól vett idézettel kezdte meg II. János Pál pápa Pio atya boldoggá avatási szertartását 1999. május 2-án. A Szent Péter tér és a környező utak zsúfolásig megteltek: a világ minden tájáról azért sereglettek ide az emberek, hogy részt vegyenek azon a szertartáson és ünnepségen, amelyre a hívek már több mint harminc esztendeje vártak. Hatalmas kivetítő vásznak segítségével a lateráni Szent János térről is több ezren kísérték figyelemmel a boldoggá avatást. Ezernyi hívő követte az örömtől remegve és meghatottan az eseményeket San Giovanni Rotondóban is, a Szentvedés Enyhítésének Háza előtti téren, valamint a városka templomában, melynek homlokzatát ekkor Pio atya hatalmas arcképe díszítette. A kisvárosban – ahol Pio atya élete nagyobb részét töltötte – évről évre gyarapszik a pietrelcinai barát műve: a gyógyintézmény bővítésén túl hamarosan elkészül az a hatalmas templom, mely alkalmas lesz az idelátogató hívők tömegének befogadására.

A boldoggá avatási szertartás méltóságteljes és mértéktartó volt Rómában és San Giovanni Rotondóban egyaránt. Sokan nagyra értékelték azt a tényt, hogy az ünnepségen elhangzó szavak nem engedtek teret az üres retorikai fogásoknak. II. János Pál pápa 1947-ben még papként találkozott először Pio atyával. Később, 1974-ben bíborosként kereste fel San Giovanni Rotondót, majd 1987-ben járt ott ismét, Pio atya születésének századik évfordulója alkalmából. Mindebből kitűnik az a szeretet és megbecsülés, melyet a Főpásztor táplált a pietrelcinai szerzetes iránt. A boldoggá avatási szertartás bevezetőjében így emlékezik a Szentatya Pio atyára: „ Pietrelcinai Pio atya – akárcsak Pál apostol életének és apostolságának csúcsán – erejének, bölcsességének és dicsőségének tekintette Ura keresztjét. Jézus Krisztus iránti izzó szeretetében hasonlóvá lett Hozzá abban, hogy áldozatul adta magát a világ üdvösségéért. Annyira buzgón követte a Megfeszített Krisztust, hogy elmondhatta volna: « Krisztussal együtt keresztre vagyok szegezve: élek, de már nem én, hanem Krisztus él bennem » (Gal 2,19). A kegyelmi kincseket, melyekkel Isten bőségesen árasztotta el szüntelen, misztériumával osztotta szét: szolgálta az őt egyre nagyobb számban felkereső férfiakat és nőket, akik közül megszámlálhatatlanul sokan lelki gyermekeivé lettek.”

A Szentatya a továbbiakban megemlítette, hogy „Pio atya már életében szent hírében állott, éspedig erényeinek, imádságos lelkületének, áldozatának, valamint annak köszönhetően, hogy teljes valójával a lelkek javát szolgálta.”

Pio atya halála után egyre szélesebb sugárban bővült tisztelőinek köre, csakhamar túlterjedt Olaszország határain, miként ezt a világ minden részén hozzá folyamodó hívők serege és az ő jegyében működő imacsoportok számbeli gyarapodása tükrözi. II. János Pál pápa ehhez az örvendetes tényhez hozzáfűzte: „Így mutatta meg Isten az Egyháznak, hogy meg akarja dicsőíteni hűséges Szolgáját itt, a földön.” Alig telt el egy kis idő, és a Kapucinus Kisebb Testvérek Rendje megkezdte a boldoggá avatásnak a kánonjogban előírt szükséges előkészületeit. A Szentszék, miután a „Sanctitas Claior motu proprio”-nak megfelelően mindent megvizsgált, 1982. november 29-én megadta az engedélyt: „nihil obstat”.

1997. december 18-án Pio atyát tiszteletre méltóvá (venerabilis) nyilvánították. A boldoggá avatási eljárás lezárása előtt számtalan dokumentumot elemeztek, valamint megvizsgálták azt a csodáját tanúsító vallomás-gyűjteményt, melynek során imádságos közbenjárására egy orvostudományilag gyógyíthatatlannak ítélt betegségben szenvedő asszony visszanyerte egészségét. A vizsgálatok után 1999. május 2-án II. János Pál pápa Rómában Pietrelcinai Pio atyát a boldogok közé emelte; 2002. június 16-án pedig megtörtént szentté avatása.

Ünnepe, mennyei születésnapján: szeptember 23-án van.

„Az a legszebb hitvallás, mely a sötétségben, áldozatban, fájdalomban, a jó tévedhetetlen akarásának leghatalmasabb erejében tör fel ajkadról.
Az az igazi hitvallás, mely mint a villám, széttépi lelked árnyait; mely a vihar villámlásában felemel és Istenhez vezet téged.” (Padre Pio)

​Szent Pio atya életének kronológiája

1887. május 25. Pietrelcinában (Benevento megye) megszületik Grazio Forgione és Maria Giuseppa di Nunzio fia.

1887. május 26. A Szent Anna templomban megkeresztelik, a Francesco nevet kapja.

1899. szeptember 27. A beneventói érsek megbérmálja a Szent Anna templom-ban.

1903. január 6. Novícius lesz a morconei kapucinusoknál.

1903. január 22. Felölti a kapucinusok szerzetesi ruháját, és a Pio testvér nevet veszi fel.

1904. január 25. Gimnáziumi tanulmányi a pianisi Sant’Eliába szólítják.

1905. október 1. San Marco la Catolába megy filozófiát tanulni.

1907. január 27. Leteszi az ünnepélyes szerzetesi fogadalmat.

1907. október 15. Serracapriolába megy, hogy Agostino atya vezetésével teológiát tanuljon.

1908. december 19. Felveszi a kisebb rendeket Beneventóban.

1908. december 21. Szubdiákónus lesz Beneventóban.

1909. május 15. Egészségi állapota miatt visszatér Pietrelcinába.

1909. július 18. Diákónus lesz a morconei kolostorban.

1910. augusztus 10. Pappá szentelik a beneventói székesegyházban.

1910. augusztus 14. Első szentmiséje szülőfalujában, Pietrelcinában.

1910. augusztus vége Kezén különös fájdalmat érez, erről szól Benedetto atyának.

1911. október 1. Átköltözik a venafrói kolostorba. Rossz egészségi állapota miatt elöljárói Nápolyba küldik kivizsgálásra.

1911. december 7. Visszatér Pietrelcinába.

1915. november 6. Katonai behívót kap, jelentkezik a beneventói parancsnokságon.

1915. december 18. Betegszabadságra hazaengedik Pietrelcinába.

1916. július 28. Először megy San Giovanni Rotondóba.

1917. január 6. Meglátogatja a pompeji Mária-szentélyt, majd visszatér San Giovanni Rotondóba.

1918. március 5. Újra jelentkezik a nápolyi parancsnokságon, de súlyos betegsége miatt a katonai szolgálatra alkalmatlannak nyilvánítják.

1918. március 18. Véglegesen visszatér San Giovanni Rotondóba.

1918. szeptember 20. A Csodatévő Szűzanya templom szentélyében megkapja a stigmákat.

1919. május 15. Romanelli professzor megvizsgálja sebeit.

1919. július-október Újabb és újabb orvosi vizsgálat következik.

1920. június Felmerül annak lehetősége, hogy elmozdítják.

1922. június 4. Elöljárói „megfigyelés alá” helyezik.

1923. június 17. Megtiltják Pio atyának, hogy nyilvánosan misézzen, és hogy válaszoljon a neki érkező levelekre.

1923. június 25. A nép tiltakozó megmozdulást szervez a korlátozások miatt.

1923. június 26. Ismét a kolostor templomában misézik.

1923. augusztus 8. Elöljárói elrendelik, hogy helyezzék át Anconába.

1923. augusztus 17. A rendeletet visszavonják.

1925. április 22. A hívek tiltakoznak, mert Pio atyát korlátozzák a gyóntatásban.

1927. március 26. Monsignore Bevilacqua apostoli látogatásának kezdete.

1927. április 5. Az apostoli látogatás (vizsgálat) vége.

1928. július 10. Újabb szentszéki vizsgálat.

1929. január 3. San Giovanni Rotondóban meghal Pio atya édesanyja, Maria Giuseppa di Nunzio.

1931. június 9. Mindenféle szolgálatot megtiltanak neki, csak magán-misét mutathat be.

1933. március 14. A Szent Offícium ismét vizsgálatot tart.

1933. június 24. Pio atya fogadja Manfredónia új érsekének, monsignore Cesaranónak látogatását.

1933. július 16. Ismét celebrál misét a templomban a hívek nagy lelkesedésétől övezve.

1934. március 25. Ismét gyóntathatja a férfiakat.

1934. május 12. Nők is gyónhatnak újra nála.

1946. október 7. San Giovanni Rotondóban meghal édesapja, Grazio Forgione.

1947. május 19. Megkezdődnek a „Szenvedés Enyhítésének Háza” építési munkálatai.

1956. május 5. Ünnepélyesen átadják a „Szenvedés Enyhítésének Házát”.

1956. július 2. Az új templom alapkövének letétele.

1957. április 4. XII. Piusz pápa kinevezi a Ferences Harmadrend igazgatójává, és megbízza a „Ház” vezetésével.

1959 nyara Súlyosan megbetegszik. Miután a Fatimai Szűzanya szobra elindul a kolostortól, ismét celebrál misét a templomban.

1964. május 11. A Szentszék minden javak egyetemes örökösének nevezi ki.

1967. május 9. San Giovanni Rotondóban meghal bátyja, Michele.

1968. március 29. Fáradtan és megkeseredetten tolószékbe kényszerül.

1968. szeptember 22. Hajnali 5 órakor celebrálja utolsó szentmiséjét.

1968. szeptember 23. Hazatér az Égi Atyához.

1969. november 4. A kapucinusok generális posztulátora kéri a boldoggá és szentté avatási eljárás megkezdését.

1983. március 20. A Csodatévő Szűzanya templomában kezdetét veszi Pio atya boldoggá és szentté avatásának pere.

1999. május 2. Szent II. János Pál pápa Rómában boldoggá avatja.

2002. június 16. Pio atyát a szentek között tiszteljük. Ünnepe: szeptember 23.